Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

46 Az országgyűlés képviselőházának 167 talmát megerősíteni túlszigorú büntetésekkel és végül kibontakozott a XVIII. században a humanizmus gondolata, amikor a méltányosságot, az emberiességet akarták belevinni az igazságszolgáltatásiba, a bűnözök feletti ítélkezésbe. Ezek a hatások meg voltak a mi kódexeinkben is. A XVI. században azonban, amikor nagy önkényuralom volt, amikor olyan nagy jogbizonytalanság uralkodott, amikor krudélis büntetések nyomták a népet, az uralkodó megbízta a mi nagy országbíránkat, Werbőczyt, hogy alkossa meg az Opus Tripartitum Juris-t, — amelyik, sajnos, törvényerőre nem emelkedett, de a jogszokás kötelező erővel ruházta fel — ez a törvényerővel bíró szokásjog, amely a közjogon kívül a büntetőjog kérdéseivel is foglalkozott, a büntető kódex területén olyan büntetéseket szabott ki, amelyek sóikkal enyhébbek voltak ugyanazon kor büntetőkódexeinek rendelkezéseinél. Ez a jogalkotás 300 évig tartotta fenn magát hatásában, és amidőn 1830-ban a nagy Széchenyi István bíztatására ismét egy új kódex megalkotásához kezdtek hozzáfogni és amikor humánusabb felfogást igyekeztek belevinni a büntetőjogba, akkor 1843-ban valóban megjelent egy törvényjavaslat, amely az akkori jogászok és külföldi büntetőjogászok megítélése szerint olyan bátor magyar lépés volt, amely bátor lépést nem mert egy nemzet sem megkockáztatni. Ez a javaslat kimondotta, hogy infámiája bűnös nem esik infámia alá, de megszűnik a büntetésnek erkölcsi hatása és megszűnik annak jogi hatása is akkor, amikor az illető büntetését elszenvedte. Sajnos, ez a javaslat sem emelkedett törvényerőre, mert, mint köztudomású, a főrendiház nem fogadta el azért, mert a javaslat a halálbüntetést nem akarta törvénybe iktatni. Ha most ezeket a fejlődési pontokat nézzük és figyelembe vesszük az 18Í8:V. te. 58. *§-ának rendelkezését, amely szintén deklarálja, hogy nincs infámia, hanem a büntetési idő

> leteltével mindenki visszanyerheti viselt hivatalát, közhivatalát, a közhatalom által megerősítendő hivatalát, visszanyeri egyébirányú jogképességét is, gyámi és gondnoki tisztségviselési jogát ós politikai jogait, nyilvánvaló és kétségtelen, hogy ebiben leli indító okát az a körülmény, hogy mi ilyen későn jöttünk ezzel a törvényjavaslattal, amely törvényjavaslat azonban, hála Isten, ma már itt van előttünk és örömmel üdvözölhetjük. 1914-ben szintén történt egy kísérlet. Természetesnek mondható, hogy a viláháború és -az ezzel kapcsolatos események következtében ez lekerült a szőnyegről. Ha összehasonlítjuk annak felfogását az, előttünk fekvő törvényjavaslatban gyökerező felfogással, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a javaslat a keresztényibb szellemű. Ez a javaslat sok minden olyan enyhe, méltányos intézkedést vett fel, amelyet az a másik javaslat még nem ismer. Az 1914-es javaslat a kérvény előterjesztésének jogát sokkal hosszabb határidőre tűzte ki, míg az előttünk fekvő szöveg ebben a tekintetben szelídebb, 3—5 esztendei határidőt állapít ugyanis meg a méltányosság figyelembevételével, ami elég hosszú idő arra, hogy megismerjük a rehabilitálandó bűnös egyéniségét és előéletét; mondom, a büntetés elszenvedésétől a kérelem előterjesztéséig 3—5 évet állapít meg, de viszont méltányos, hogy ilyen rövid idő múlva rehabilitálni lehessen, ha az illető tényleg megfelel azoknak a feltételeknek, amelyeket a rehabilitációs törvény előír. ülése 1940 december 11-én, szerdán. Én ennek a törvényjavaslatnak a fénypontját abban látom, hogy a bírói kognicióra bízza azt a kérdést, hogT a megállapított idő letelte után élőt erjesztett kérelem alapján az illető tényleg rehabilitáltatik-e vagy sem. A bírói gyakorlatnak itt nagyon fontos sízerep ? van. Ügy mondhatnám, hogy a bíróság fog ebbe a töir'vényjavaislatba a gyakorlatban igazán lelket önteni, mert nézetem szerint az ebben a kérdésben talán még* nehezebb az ítélke^ zés, mint a bűnösség megállapításának kérdésében. Itt közelebbről keli az illető egyéniségéhez hozzáférkőzni, itt az illető embertípust kell nézni, azt kell nézni nézetem szerint, hogy az az ember milyen egyéniség Istenhez való viszonyában, vájjon jár-e templomba, istenfélő-e, valláserkölesös ember-e. azt keli tekinteni, hogy embertársához való viszonyában miként ól: van-e emberbarátság, felebaráti szeretet lelkében, van-e jótékonysági érzés benne, a mások iránti segítés vágya eltölti-e a lelkét. Vizsgálni kell. azután: vájjon az államhatalommal, a hazával szemben kötelezettségeit miképpen teljesíti, megvan-e benne a vágy arra, hogy pontosan teljesítse közterheit s 2iiás kötelezettségeit is híven teljesíti-e az állammal és a nemzettel szemben. A bíró csak akkor fog emelkedett ítéletet hozni, ha mindezeket a szempontokat vizsgálja. T. Ház! A társadalom nagyon respektálja a független magyar bíróság felfogását. A független magyar bíróság a legnehezebb időkben is kiállta a próbát: éppen ezért azt lehet mondani, hogy ez az intézmény valóban alkotmányunk sarkalatos pillére. À bírói ítélet a társadalom felfogására is feltétlenül kihat, amint látjuk is, hogy egyik napról a másik legmagasabb polcról leránthat valakit a porba egy bírói ítélet és viszont egy felmentő ítélet vissza tud helyezni valakit abba a pozícióba, amelyben a vádat megelőzőleg volt. Nézetem szerint a bírói gyakorlatnak ki kell fejtenie a társadalomra nevelő hatását és ha a társadalom azt látja, hogy a bíró nem tisztán a formalitásokat nézi. hanem valóban a lelkét viszi bele magába a konkrét ügybe és egyénileg analizálva a kérdést nem természetes jogként, hanem kivételként fogja a rehabilitálást kimondani, akkor a társadalom igenis tiszteletben fogja tartani ezt a felfogást, az ítélet deklarációját és akkor valóban lélekben is rehabilitálni fogja az illetőt és méltónak fogja tartani arra, hogy a társadalom körében ismét helyet foglaljon ott, ahol megelőzőleg volt. T. Ház! Méltóztassék nekem megengedni. hogy ezek elmondása után egy olyan kérdésre térjek át, amely közel fekszik szívemhez és amelyet előzetes hivatásomból kifolyólag úgy érzem, lelkiismereti kötelességem is felemlí• teni. A fegyelmi bűntettesekről kívánok néhány szót szólni. Minden vitán felül áll, hogy a fegyelmi eljárás a büntető eljárásnak, a megtorló eljárásnak egyik fajtája. A fegyelmi eljárás és a büntető eljárás, azt lehet mondani, testvérek. A fegyelmi vétség tényálladéki elemeinek megállapítása nem olyan pontos, amint hogy nem is lehet olyan pontos, mint egy bűncselekmény szabatos körülírása, ha viszont valaki a legnyhébb vétségért a vádlottak padjára kerül, pontosan nézi a bíró a kritériumokat és ha e kritériumok közül csak egyetlenegy is hiányzik, a bűnösséget már nem lehet megállapítani. Ki a fegyelmi bűnös? Fegyelmileg