Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

Àz országgyűlés képviselőházának 167. mes értelmében vett ítélet az, amikor a bíró szívét átjárja az előtte lévő probléma és így alakul ki a döntés, amely kérlelhetetlen szigorral sújt az igazi bűnös felé, de megérti a menthető enrheri tévedéseket. A magyar bíró, ha külsőleg nem is árulja el, együtt szenved és együtt bánkódik az ítélőszék előtt álló embertársával.« Ti Képviselőházi Inkább akkor lehetne beszélni arról, hogy a javaslat a mi büntető jogszolgáltatási rendszerünktől elütő, ha a törvényi elv alapján a bíróságot csak időmérővé deklarálna. De nem konfkurrál ezzel a felfogással a büntetőtörvénykönyv 58. §-a sem, mert e törvény életbeléptetése után keletkeztek azok a jogszabályok, amelyek a büntetett előéletű embert egész életében korlátozzák és bizonyos jogok gyakorlásában, állások elnyerésében, bizonyos jogosítványok megszerzésében mindazon hátrányos jogkövetkezményekkel sújtják, amelyeknek korlátozására és megszüntetésére akar lehetőséget adni a javaslat. Büntető jogrendszerünk karakterét nem egyedül a büntetőtörvénykönyv adja meg, bár kétségtelen, hogy az alapelveket ez a kódex fektette le. Amikor tehát büntetőjogi rendszerünkről beszélünk, akkor az összes büntető jogszabályokat egybe kell vetnünk. Már pedig azokat a jogszabályokat, amelyek módosítókig hatottak a büntetőtörvény könyv 58. §-ában lefektetett alapelvre, éppenúgy a közérdek szülte, mint magát a büntetőtörvénykönyvet és azok fennmaradásának és fenntartásának célja a közérdek szolgálata. T. Képviselőház! fékein csak két kérelmem van az igazság ügyminiszter úrhoz a javaslattal kapcsolatban. Minthogy a javaslatban nézetem szerint helyesen előírt eljárás nyilvánosságra jutása — és itt nem is a sajtó nyilvánosságára gondolok — csaknem minden esetben nagyobb kárt okozna az eljárás megindítását kérőnek, arra kérem az igazságügyminiszter urat, — éppen úgy, amint Benkő mélyen t. képviselőtársam is hasonló kérést terjesztett elő — hogy a végrehajtási utasítás kiadásánál tegye megfontolás tárgyává, nem lenne-e célszerű az eljárás megindítására irányuló kérelmek iktatásától kezdve ezeknek az ügyeknek bizalmas kezelését elrendelni és az iratokat külön bizalmas irattárban kezeltetni, továbbá elrendelni a kézbesítések zárva történő eszközlését, hogy a teljesen diszkrét kezelés biztosíttassák, meri csak ebben az esetben remélhető, hogy az úgynevezett szemérmes megjavultak hozzá mernek nyiílni az ebben a javaslatban, illetőleg ha törvényerőre emelkedik, ebben a törvényben számukra biztosított jog gyakorlásához. Második kérésem az igazságügy miniszter úrhoz az, méltóztassék fegyelmi jogunk kódexesítése során gondoskodni arról, hogy a fegyelmileg állásvesztéssel sújtottak is — de kizárólag csak az olyanok, akik nem anyagi haszonszerzésre használták fel állásukat — részesülhessenek a rehabilitáció áldásaiban. Én a javaslatot tökéletesnek tartom és ennek következtében pártállásomnál fogva is, de azért is, mert felfogásom szerint most jobbat és tökéletesebbet nyújtani nem lehet, elfogadom. (Élénk helyeslés, éljenzés és tops a jobboldalon. — A szónokot üdvöslik.) Elnök: Több vezérszónok feliratkozva nincs. Szólásra következik? vitéz Miskolczy Hugó jegyző: Sarvay Elek! ülése 1940 december 11-én, szerdán. 45 Elnök: Sarvay Elek képviselő urat illeti a szó. Sarvay Elek: T. Ház! Nagyon sokat beszéltünk ezen a helyen az elesettekről és amikor a szegénységről beszéltünk, mindig a gazdasági elesetteket értettük. Talán ez az első eset, amikor az erkölcsi elesettek érdekében emelünk szót. (Az elnöki széket Szinyei Merse Jenő foglalja el.) Amint a törvényjavaslat indokolásából tudjuk, évente százan és százan jelentkeznek, könyörögve és izzó szemekkel nézve azok felé az irányító tényezők félé, amelyektől függ az, hogy ezek az erkölcsi elesettek ismét a társadalom azon alakjaivá lehessenek, akik voltak büntetésüket megelőzőleg; százan és százan vannak, akik vágyva-vágynak azon társadalmi pozíciók felé, amelyeket olyan könny íí elveszíteni, de olyan nehéz visszaszerezni. Erkölcsi elesettekről beszélek és minthogy akkor, amikor a rehabilitáció kérdését itt felvetjük, tekintetünk egyenesen a francia büntetőjog felé irányul, az én gondolatoim is egy nagy francia szellem felé fordul és gondolok a XIX. század egyik romantikusára, aki az emberiségnek ezen elesett csoportját les miserables-nak, »nyomorultaknak« nevezte. Ezekről a nyomorultakról van most itt szó, akiket fel akarunk emelni. Akkor, amikor ezt a törvényjavaslatot örömmel üdvözlöm és teljes szívemből magamévá teszem, azt a kérdést vetem fel magam előtt, hogy vájjon ez az egész törvényjavaslat összhangban van-e a magyar nemzet lelkiségével. Nézetem szerint ugyanis egy törvénynek csak akkor van igazi erős, erkölcsi bázisa, ha a nép, a nemzet jogi meggyőződéséből ered és a nemzet jogi felfogását minden vonatkozásban teljességében fedi. Ha erre a kérdésre felelni akarok, akkor vizsgálnom kell a magyar büntetőjogi fejlődés különböző etapjait. Azt kell néznem, Ihogy tulajdonképpen a magyar büntetőjogban kezdetétől a mai napig milyen felfogás domborodott ki a különböző korszakokban. Ha ezt a kérdést vizsgáljuk, kétségtelenül megállapíthatjuk, hogy a különböző nyugateurópai kódexek, mint a műveltebb nemzetek kódexei, erős hatással voltak -a mi jogi felfogásunkra. A francia, a német és az olasz kódexek hatással voltak a mienkre, azonban ott és akkor, amikor a magyar eredetit alkotott, amikor neim nyugateurópai befolyás alatt állott, hanem önmagától termelt ki bizonyos jogi gondolatot, felfogást, akkor itt mindig egy olyan speciális vonás nyilatkozik meg, amely eltér ugyanazon kor más kódexeitől. A mi büntetőjogunk terén is uralkodott a magánbosszú alapeszméje, gondolata, amikor a sértett kénye-kedve szerint elbánhatott a bűnössel, saját családját, vérrokonait sorompóba állíthatta és üldözhette azt, aki az ő jogát érintő rendet megsértette. ^ Azután _ következett az isteni bosszú eszméje, vagyis az a gondolat, hogy Istent hívták segítségül és Isten büntetését kérték, gondolván arra, hogy amennyiben Isten nem ítélkezik ebben a kérdésben, akkor haragját fogja arra az embercsoportra és területre zúdítani, amely területnek és csoportnak a tagja elkövette az illető bűncselekményt. Következett aztán a despotizmus eszméje, amikor egy uralkodó, avagy pedig egy uralkodó társadalom igyekezett önkényesen a maga ha-