Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

44 Àz országgyűlés képviselőházának 167, dés. A törvények Csak lerögzíthetik a koronként és sokszor társadalmi osztályonként is változó közfelfogásnak megfelelően, de néha attól eltérően az infámiára éppen úgy, mint a rehabilitációs lehetőségeikre vonatkozó államhatalmi rendelkezéseket, amely törvények az ítélő bíróságira kötelezőek, de mindkét irányban maga a társadalom mondja ki az utolsó szót^és ez felmenthet és tisztességesnek tarthat egyéneket, bár a bíró az érvényben levő törvények alapján elítélően határozott, de továbbra is pálcát törhet egyének felett, akiknek máir törvényi lehetőségük volna az elítéltetésükhöz fűződő hátrányos .jogkövetkezmények megszüntetésére, a rehabilitációra. T. Képviselőház! A társadalom még ennél is többet tehet és nagyon sokszor többet is tesz. A rendszerint csak a bírói elítéléshez fűződő hátrányos következmények hatálya alatt tarthat és sok esetben tart is olyan egyéneket is. akiket a bíróság törvényes rendelkezés vagy bizonyíték hiánya miatt, vagy mert feljelentés, illetőleg vádemelés nem történt, felmenthet, vagy egyáltalán eljárás alá sem von hat. Erre vonatkozóan az irodalom rengeteg esetet dolgozott fel, de minden jogtudósunk megegyezik abban, hogy a törvény csak az államhatalom által emelt korlátokat döntheti le az általa rehabilitációs lehetőséghez juttatott elítélt előtt, a társadalom által emelt korlátokat azonban csak maga a társadalom döntheti le. Ezért választották szerintem helyesen a javaslat kodifikátorai azt az utat, hogy csak a fiatalkorúak esetében nyúltak az úgynevezett törvényi rehabiltációs jokalaphoz, egyéb tekintetben pedig az egyenesítő elvet és a bírói mérlegelést tették a javaslat alapjává. így a bíróságnak, elég nagy körvonalakban lévén megszabva az egyéniesítő munka határa, alkalma és módja lesz a társadalmi közfelfogás helyes és teljes ismeretében minden egyes esetben közmegnyugvásra határozni és így valóban olyan lehetőséget nyújtani, ha kérelemmel fordulnak hozzá, hogy célját elérje az államhatalom is, a tisztes életbe visszajutni kívánó elítélt is és a társadalom is. A cél pedig nem lehet más, mint a nyilvánvalóan igazságtalan állapotnak esetenként véget vetni és a jóhírnevét visszaszerezni képes elítéltnek lehetőséget adni a tisztességes élethez és ezáltal ezeket az embereket az egyéni értékükben érintetlen egyénekkel egyenlő megbecsülés lehetőségéhez juttatva, erkölcsileg is megerősíteni a bűnözésre indító motívumokkal szemben. De nemcsak ezért helyes r az egyéniesítő elv alkalmazása, mert ártörvény csak lehetőséget adhat és tulaj cl önképen csak a társadalom rehabilitál. Ezt szerény nézetem szerint a közérdek helyes felfogásából folyó óvatosság is egyenesen megköveteli. Ezért van a 4. §. (4) bekezdésében az a kitétel, hogy az elítéltnek a kedvezményre egyébként is érdemesnek kell bizonyulnia. T. Képviselőház! Minden egyes bűncselekmény elkövetéseméi ; a lieíhető legkülönbözőbb indokok és motívumok játszhatnak szerepet és az ítélethozatalnál a legkülönbözőbb enyhítő és súlyosbító körülmények lehetnek a bírói mérlegelés tárgyai. Ugyanazoknak a bűncselekményeknek a legkülönbözőbb minősített esetei fordulhatnak elő. Eszerint azután a tekintetben, hogy a büntetés kitöltése után mennyi időnek kell- kifogástalanul eltelnie a jóhírnév elbirtoklásának befejezetté válásáig, nein lehet elegendő a vétség, bűntett vagy szabadság vesztéshüntetés időtartamszerinti ülése 19UÓ december 11-én, szerdán. kategóriáit felállítani. Ea könnyen járhatna a közérdek sérelmével, mégpedig az elítélt előnyére éppen úgy, mint hátrányára is. Ezért nem tudnám magamévá tenni a Mosonyi Kálmán igen t. képviselőtársam által indítványkép már korábban beterjesztett javaslatot, amely különben alapelgondolásában lényegileg megegyezik Gál Jenő volt képviselő évekkel ezelőtt benyújtott rehabilitációs javaslatával, pedig a két javaslat szerzői igazán nem mondhatók egy politikai vonalon haladóknak. Az én szerény nézetem szerint a rehabilitáció nemcsak egyszerit jogszerző elévülés. A jóhírnevét felfogásom szerint minden egyes esetben egyszerű elbirtoklással, tehát pusztán egy előre meghatározott tartamú idő elmúlásával viszaszerezni nem lehet, bár elismerem, hogy itt lényeges elem az idő múlása, mégpedig a kifogástlanul eltelt időmúlás, de ez egymagában csak a kérelem előterjesztésére adhat jogot- A bíróságot pusztán időmérőnek beállítani nem volna célszerű, (Úgy van!) helyes tehát, hogy a javaslat a bírósági mérlegelésére bíz sok fontos körülményt és nem írja elő. hogy miképen kell határoznia. T. Képviselőház! Ugyanígy nem tudom magamévá tenni Mosonyi Kálmán mélyen t. képviselőtársamnak a vita során előadott fejtegetését sem; hogy ez a javaslat nem illeszkedik bele büntető jogrendszerünkbe. A mi büntető jogrendszerünk az úgynevezett vegyes rendszer, amely a tudományos iskolák rendszereit vegyesen dolgozta fel, mindegyikből a magyar viszonyok között legjobban alkalmazható módszereket választotta ki. Az előttünk lévő javaslat is a vegyes rendszeren épül fel, mert éppenúgy, mint egész büntető jogrendszerünk, a csak kevés korlát ' közé szorított bírói mérlegelés alapját fogadja el. Ha végignézünk büntetőtörvénykönyvünktől és kihágási büntetőtörvénykönyvünktől kezdve öszszes büntető jogszabályainkon, csak azt állapíthatjuk meg, hogy azokon végigvonul a bíróság szabad! mérlegelési elve. Seholsem találjuk azt, hogy ez vagy amaz a büntetendő cselekmény ennyi vagy annyi szabadságvesztésbüntetéssel, vagy ennyi vagy annyi pénzbüntetéssel büntetendő, hanem azt látjuk, hogy rendszerint csak a kiszabható legmagasabb büntetési tétel van megállapítva. Ahol — kú-. Ionosén minősített cselekmények esetében. — meg van állapítva a büntetési tétel minimuma, ott is jogosult a bíróság a korrekcionalizációra, amely a büntetőtörvénykönyv 92. § felhívása esetén kétfokú is lehet. Így tehát, ahol a törvény határozott tartamú börtönbüntetést rendel, ott a bíróság a minimális pénzbüntetést is alkalmazhatja. A magyar bíróságok kiválóságai így is magyarázták mindig az ítéletkimondásban nyilvánuló szuverenitásukat. Egyik kiváló kúriai bíránk ezt a következőképpen fogalmazta meg (olvassa): »Igaz ugyan, hogy a bíró a törvény szerint köteles ítélkezni, de a függés a törvénytől nem abszolút és nem szolgai, mert hiszen a törvény mellett és a törvényen kívül hő alkalma van a bírói akarat érvényesülésének. A bíró tehát a helyes igazságszolgáltatási berendezkedés mellett nem a mindenkori hatalommal áll szemben, hanem a törvényt kell lelkiismeretével összeegyeztetni.« A bírói lelkiismerettel hozott ^ítéletről pedig legfelsőbb bíróságaink egyikének elnöke a következőket mondotta (olvassa): »Az ítélet nem lehet puszta és rideg bírói intézkedés, nem lehet parancs, amely a vitás jogot hatalmi szóval dönti el, hanem a szó né-