Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-167

Az országgyűlés képviselőházának 167. ülése 19U0 december 11-én, szerdám. 35 gyök híve a törvényi rehabilitációnak. Feltétlenül vallom és alaptételnek tartom azt, hogy minden bűnnek el kell vennie a büntetését. Minden erőmmel szeretném elérni, hogy ez itt, a földön is bekövetkezzék. Vallom, hogy minden elszenvedett büntetés után, ha valaki önmagából kitermelt jóval, becsületes cselekvéssel rászolgált a megbocsátásra, meg kell kapnia a megbocsátást. Ez, már magában véve megindokolja azt, miért nem vagyok a törvényi rehabilitáció híve és miért akarom az egyéni elbírálást. A törvényi rehabilitáció egy szabály, az vonatkozik arra is, akinek a lelkében nem érlelődött meg az a változás, amely megíhozza a megbocsátást. Törvényi rehabilitáció esetén az illető tudja, hogy elköveti azt a cselekményt, leüli a büntetést, azután 3—5— 10, vagy nem tudom hány év múlva bekövetkezik a rehabilitáció, a megbocsátás. Közben nem kerül ugyan nyilvánvalóan Összeütközésbe a büntetőtörvénykönyvvel, de lelkében, életében, cselekedeteiben, az előbb említett rossz szellem hatásainak terjesztésélben továbbra is komisz, rosszerkölcsű ember marad, aki a társadalomnak nem hasznos polgára. Ezt a törvény nem tudja mérlegelni, de a bíró, aki egyéniesít, az igenis tudja mérlegelni. Nem értem a törvényi rehabilitáció követelését már abból a szempontból sem, mert a törvényi rehabilitáció mindig merev. Nem lehet olyan törvényt hozni, amely rugalmas legyen, ha a törvény hatálya folytán ipso facto következik be a rehabilitáció. A törvény merev kell hogy legyen a jogszabály természete folytán. Miért akarnak olyan embereket kizárni a rehabilitációból, akik, bár megérdemlik, de — mondjuk — a törvény rendelkezései folytán nem kaphatnák meg? Ez a javaslat az egyéni elbírálás módszerének fejlesztésével igenis lehetővé teszi azt, hogy olyanok is megkapják a kegyelmet, a rehabilitációt, akik esetleg egy törvényi rehabilitáció esetén nem kaphatnák meg. Ea az én véleményem szerint nagyon fontos szempont, de fontos az is, amit én erkölcsi axiómának és elengedhetetlen feltételnek tartok, hogy a bűnöző ember megjavulási akaratát az egyéni elbírálás bekövetkezte feltétlenül megerősíti, már pedig én nem rehabilitált bűnösöket akarok, hanem rehabilitált becsületes embereket. (Helyeslés és taps a bal- és szélsőbaloldalon.) Tudom, hogy axióma az, amit a miniszter úr a javaslat indokolásában a fiatalkorúakra vonatkozólag mond, mégis tisztelettel bejelentem, hogy én nem helyeslem azt, hogy a fiatalkorúakat a törvény erejénél fogva rehabilitálja. Én nem helyeslem ezt azért, mert a javaslat szövege a fiatalkorúakra egyrészt enyhe, mert például az 1913. évi VII. te. 68. §-a értelmében vétség miatt a fiatalkorút 15 évi fegyházra lehet ítélni, és én 17—18 év között nagyon sok olyan bűnt láttam, amit nem lehet egyszerűen a fiatal kor mindent felejtető fátylával elintézni, másrészt szigorú a javaslat, mert példának okáért a katonai bűntetteket kive-zi, holott pedig az 1930. évi II. te. 134. §-a esetében háború esetén gondatlanságból elkövetett cselekmény is bűntett. Ebben a részében szigorú a javaslat. Én el tudom képzelni a katonai büntetőtörvénykönyvnek több olyan rendelkezését, amely szerint valamely cselekmény bűntett és amely nem olyan súlyos, hogy azért Örökre eltaszítsuk a fiatalkorút. En ezért szeretném, ha a miniszter úr az egyéniesítés rendszerét a fiatalkoníakra is alkalmazná, mert szerintem ez a fiatalkorúakra nézve hasznos. A javaslat indokolása azt mondja, hogy a cél érvényesíteni (olvassa): »a minden szempontot háttérbe szorító közérdeket, hogy a fiatalkorúaknak a munkás életbe való beilleszkedése végeiét útjukból minden akadályt elhárítsunk -és ezzel megmentsük őket attól a veszélytől, hogy a bűntettesek utánpótlásának sorai közé süllyedjenek.« Szerintem ezt másként is el lehet érni, az 1. § megfelelő módosításával a bírót fel lehet jogosítani arra, hogy a felnőttekre a vétség, pénzbüntetés stb. kritériumán túl maga a fiatalkor is feljogosítsa a bírót arra, hogy az ítélet kimondásánál vagy az ítélet kimondása után a fiatalkor, az elkövetett cselekmény és az életkörülmények vizsgálata mellett mentesíthesse a káros következmények alól. Dogma az, hogy egy fiatalkorúról nem szabad feltételezni, hogy valódi bűnös. De nem olyan dogma, amely csalhatatlan. Nem szeretek földi dogma után futni; mint ahogy bizonyítottam, hogy a javaslat nem szentimentális, éppen úgy nyugodtan merem vállalni bizonyos köröknek az átkát azért, mert állítom, hogy tudok fiatalkorút, aki teljesen és tökéletesen romlott, akin nem lehet segíteni másként, mint úgy, hogyha büntetésvégrehajtási rendszerünkben a nevelést óriási mértékben kifejlesztve, az orvosi tudománnyal szövetkezve, lelkileg és testileg tökéletesen új embert faragunk az illetőből. Ezt azonban nemcsak fiatalkorúval, hanem felnőtt, illetőleg teljes korúval is megtehetjük. Ami pedig a katonai bűntetteket illeti, szerény felfogásom szerint egyenesen létérdeke a fiatal kornak, hogy ne törvényi, hanem egyéniesítő rehabilitáció érvényesüljön, mert szerintem ez jobban szolgálja a fiatalkorúak érdekeit és feltétlenül igazságosabb is. Helyeslem a javaslatnak azt az intézkedését, amely a kormányzó űr kegyelmi jogkörét kiterjeszti. Vallom ugyanis, hogy vannak olyan esetek, amelyekben az utólagos következményeket nem lehet megszüntetni a hátrányos jogkövetkezmények megszüntetéséről szóló törvényjavaslat jogán, ele helyes, ha a kormányzó úrnak joga van megszüntetni. Ez beleilleszkedik abba a szilárdan vallott erkölcsi elvembe, hogy nem tudom elképzelni, hogy legyen olyan bűnös, aki bizonyos körülmények között és bizonyos bizonyítás után ne érdemelne teljes és tökéletes bocsánatot, annál t is inkább, mert nem ismerem el az embernek azt a jogát, hegy örökre kitaszítson egy másik embert, akkor, amikor ő, én és mindannyian olyan bűnöket követünk el, amelyek nagynagy büntetést érdemelnének, ós mégis alázattal kérjük az Istent, hogy bocsásson meg és e kérésünk alapján, csak azért mert kérjük, Ö meg is bocsát. Nekünk tehát nincs jogunk tökéletesen elítélni és tönkretenni a földön senkit. Ezért helyeslem, hogy â kormányzó úrnak meglegyen az a joga, hogy ettől a törvénytől függetlenül egyéniesíthessen, és ha lígy találja, hogy a tárgyi és személyi feltételek megvannak, teljes és tökéletes kegyelmet gyakorolhasson. Nem tartom; helyesnek viszont a 19. §-t. Azt hiszem, hogy itt fogalmazási hiba történt. Ez a szakasz nem felel meg a javaslat intenciójának és alkalmas arra, hogy az egész törvényjavaslatot semmivé tegye. Azt mondja a 19. 4, hogy a minisztereknek, hatóságoknak megkell adni'az értesítést valamely hivatás, foglalkozás, vagy iparűzésre való »feljogosítás« esetén, és hivatkozik a szakasz a törvényjavaslat első szakaszának harmadik bekezdé-