Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-182

Az országgyűlés képviselőházának 182. kerülni, ha az egész kereskedelmet az arra illetékes legitim keresztény kereskedelem kezébe adják. Itt kell beszélnem a szövetkezetek kérdéséről is. A pénzügyminiszter úr szószerin t a következőket mondta (olvassa): »Be kell kapcsolni őket a gazdasági rendbe, helyes arányt kél] felállítani a keresztény kereskedelem és a szövetkezetek közt.« Ez az a kijelentés, amelyre olyan régen vágyik tízezer keresztény magyar kereskedő. Sajnos, meg kell állapítanunk, hogy a szövetkezetek messze eltértek eddigi élethivatásszerű foglalkozásuktól. Ma már azt látjuk, hogy ők az állami koncessziók, privilégiumok és szubvenciók révén az újonnan feltörő keresztény kereskedőtársadalomnak legnagyobb konkurrensei és legkíméletlenebb ellenségei. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A felügyeleti szerveknek valahogy téves elgondolása az, amikor kereskedelem alatt mindig zsidót értenek, szövetkezet alatt pedig mindig keresztényt. (Igaz! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ez ma már elmúlt, ezt sürgősen ki kell kapcsolni és revideálni kell. Hibának tartom azt, hogy a felügyeleti szervek benn ülnek a szövetkezetek igazgatóságában. Ez nem helyes, ezeket az urakat máshonnan kell dotálni ezért a tevékenységükért. A szövetkezetek üzleteit — hiszen általában véve egy komplexumról van szó — arányosítani kell a keresztény kereskedelem üzleteivel, vagyis azt szigorúan és pontosan el kell osztani. Ha a keresztény kereskedelem fejlődik és előretör, a szövetkezeteknek az általuk eddig bevett gazdasági pozíciókból engedniök kell. Másképp nem tudom elképzelni, ezt csak így lehet megoldani. Áttérve a keresztény cégek problémájára, kétségtelenül hiba az, hogy az értelmiségi kormánybiztos egy félévi tanfolyam után önálló egyéni keresztény cégeket kreált. Nagyon téves az a hit, hogy a kereskedelem — mit is mondjak — csak egy egészen közönséges kis foglalkozás. A kereskedelem, főképpen az exportkereskedelem, egyike a legnehezebb foglalkozásoknak, amely legalább annyi szaktudást igényel, mint bármely közigazgatási foglalkozás. Itt is szükség van arra, hogy mindenki keresztülmenjen a gyakornoki, az iuasés segédéveken és csak 4—5 évi szakképzés után legyen módjában önálló exisztenciáit létesíteni. Ennek & szakképzettségnek a felülbírálását pedig méltóztassék egy állami ellenőrzés alatt álló érdekképviseleti szervre bízni. Ha azután valaki megérett arra, hogy önállósítsa magát, azt az államhatalomnak tessék tűzön-vízen keresztül támogatni. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) A kereskedelem nem a hivatalból és nem a szövetkezetekből fakad, hanem kizárólag egyéni invencióból, a külföldi piacok megkereséséből, komoly, tartós, folyamatos munkából. Csakis így támadhat erős keresztény kereskedelem. Nem vitás, hogy amikor áttérünk a pénzügyminiszternek úgynevezett harmadik ideális programmpontjára, addigra itt egy olyan,erős keresztény kereskedőgárdának kell lennie, amely állni tudja a viharokat, az esetleges dekonjunktúrák esélyeit és amely úgy veszi kezébe a kereskedelmet, hogy oda a zsidóság soha többé betörni ne tudjon. (Maróthy Károly: A sajtóalap helyett itt emeltek volna 50 vagy 100%-ot! Mi is ezt kérjük! — Elnök csenget.) Mélyen t. Képviselőház! Rá kell azonban térnünk arra is, hogy közigazgatási rendszerünkben is rendkívül sok hiba van. A tisztvi selőtársadalómnak talán rosszul fog esni, dé el ülése 194-1 február 19-én, szerdán. 425 kell mondanom egy esetet, amely velem, mint a magyar-német mezőgazdasági tárgyalóbizottság tagjával történt meg. Az egyik német úr talán tréfás formában azt a kijelentést tette, hogy: »Gott strafe England mit der ungarischen Verwaltung« — tehát, hogy büntesse meg Isten Angliát a magyar közigazgatással. (Gr. Pálffy József: Elég gyenge megjegyzés volt! — Mozgás a szélsőbaloldalon.) Talán — mondjuk — kissé erős kijelentés volt és nem is volt túlságosan tapintatos, sajnos, azonban nekünk is éreznünk kellett, hog*y itt alapos hibák vannak. Néhány tiszteletreméltó kivétel húzza az egész hivatal igáját. A közigazgatásban nincs felelősségvállalás, állandó aktatologatásokat látunk és nem lehet kivárni az ügyek végleges befejezését. Sokszor előfordul, hogy mi, képviselők egy-egy urat négyszer-ötször is keresünk és nem találjuk meg a munkahelyén. A közigazgatás másik súlyos hibája a hatásköri féltékenység, amely abból fakad, hogy egy minisztérium csak azért, hogy hatáskörében csorbát ne szenvedjen, olyan ügyeket is megtart a maga, hatáskörében, amelyeknek elintézéséhez pedig úgyszólván semmi köze sincs. Ezeknek az állapotoknak természetesen a legsürgősebb megszüntetését és reformálását kell szorgalmaznunk, mert azokat a reformokat, amelyek előtt állunk, csakis teljesen intakt és erős tisztviselői karral lehet megvalósítani. A másik oldalon azonban azokat a tisztviselőket, akik dolgoznak, meg is kell fizetni. (Úgy van! Ügy van! jobbfelől és a középen.) Legelsősorban is vissza kell állítani a tisztviselőknek az évek folyamán lecsökkentett illetményeit, sőt nekem az a véleményem, hogy an nak a komoly embernek, aki a közigazgatásban dolgozik, minden körülmények között meg kell keresnie azt az összeget, amely a maga és családja megélhetését életstandardjához méltóan biztosítja. Mert ha ezt nem tesszük lehetővé, akkor mi következik? Csak a korrupció. Ettől pedig az Isten mentsen meg bennünket, hiszen éppen mi vagyunk hivatva a visszatért részeknek, a Felvidéknek és Erdélynek példát mutatni a köztisztességben, nem szabad hát az állapotoknak odasüllyedniök, amit ott éppen kiküszöbölni törekszünk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A pénzügyminiszter úr egész programmjanak tengelyévé a takarékosságot tette. Hogy ez valóban szükséges arra, jó példát mutat Németország, ahol öt év alatt 90 milliárd márkát takarítottak meg, sőt az első háborús esztendő megtakarítása is 24 milliárd márkát tett ki. Ebből a 24 milliárd márkából 5 milliárd az élelmiszerekben, 9 milliárd az iparcikkekben, 6 milliárd a készletleépítésből, 4 milliárd pedig a beruházások terén eszközölt megtakarításból állott elő. Nálunk természetesen nem lehet ilyen tempóban eszközölni megtakarításokat: a Nemzeti Bank elnöke körülbelül évi hatszázmillió pengőre teszi azt az Összeget, amelyet az országnak minden körülmények között meg kell takarítani. Amilyen jól dolgoztak ebben az irányban Németországban, olyan nagy hibát követett el Franciaország, ahol egyáltalán nem eszközöltek megtakarításokat s ezzel egy általán nem törődtek, túlzottak voltak a szociális terhek, túldrága volt a termelés és egyáltalában nem volt versenyképes, s hiába volt kétszer egymás, után, 1936-ban és 1937-ben devalváció, a teljes gazdasági csődnek be kellett következnie. A csúcsmiíniszter úr és a Magyar Nemzeti Bank elnöke azt ajánlja, hogy javakban gondolkozzunk; ez a kifejezés különösképpen