Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.

Ülésnapok - 1939-182

420 Az országgyűlés képviselőházának 182. ülése 19Ul február 19-én, szerdán. hogy mi a gazdasági élet iránya, hiszen világszemléletem ebben a kérdésben útmutató az én számomra, a gyakorlati áll am vezetésnek azonban főleg rendkívüli időkben a mának és a holnapnak problémáit kell elsősorban kielégítően rendeznie. Most a második világháború nyitányának végén, a háborús frontok kialakulásának idejében van bizonyos fantáziabőség mindenütt a tervezgetésben s ezért valóban nem árt. ha az igazi ellenzék ezt a tervezgetést visszahelyezi a realitások talajára. T. Képviselőház! Közélelmezési kérdésekkel kívánok foglalkozni. Tudom ugyan, hogy a közellátásnak külön minisztériuma f van, mégis úgy vélem, hogy az ezirányú bírálatnak is ebben a vitában van a helye, mert a közellátás is a gazdasági irányításnak egyik fontos ága, sőt azt hiszem, egyik legfontosabb ága. Tovább megyek: az ipari termelés területén tudunk kisebb-nagyobb hibákat elkövetm, tudjuk a termelést arányszám-átállításokkai, kimutatásokkal, revizorokkal, rendeletekkel kisebb-nagyobb mértékben megzavarni, tudunk különösen lelkes és buzgó vállalatokat közszállításokkal megjutalmazni, csak egyet nem tudunk: az ipari termelést ellátni azokkal a nyersanyagokkal, amelyeket a blokád elzár tőlünk, tudjuk tehát jól vagy rosszul adminisztrálni a meglévő ipari nyersanyagkészleteket, de nem tudunk a sziklából vizét fakasztani, nem tudunk vagonokból nyersanyagokat élőteremteni, bármiféle gazdaságpolitikát csináljunk is. A közélelmezós alapjánál, a mezőgazdiaságnál azonban egészen más a helyzet, mert itt kevés kivétellel rendelkezésünkre állnak a segédanyagok, az állandó tényezők pedig, a fölti, a munkaerő, az_ éghajlat megvannak, következésképpen kell h

r és lehet is irányi tani az élelem megszerzésére irányuló tevékenységet, mégpedig szerintünk három területen, a mezőgazdasági termelés, a termelt áruk elosztásának és az áruknak a fogyasztók részére való eljuttatásának területén. Rendkívüli időkben rendkívüli hatalma van az államszervezetnek. Hogy itt vannak a rendkívüli idők, azt senki sem tagadhatja, a rendkívüli hatalmat is valamennyien érezzük, csak az a nagy kérdés, hogy ezt a rendkívüli hatalmat hogyan használja a kormány a mezőgazdasági termelés területén. Most a mezőgazdaság kérdéséről nem mint szakkérdésről, hanem tisztán az élelmezéssel való iösszefüggésében beszélek és azt kérdem, hogy a kormánynak vannak-e eszközei és felhasználja-e ezeket az eszközöket arra, hogy a termelés maximuma, a termények kívánatos csoportosítása és az áraknak a földtelen mezőgazdasági, a városi ipari és f értelmiségi népesség életszintjéhez szabott nívója biztositható legyen. A kérdés részleteibe nines időm szakszerűen belemenni, nem is akarok, hiszen ezt Szeder képviselőtársam tegnap részben elmondotta, csak aggodalommal emlékezem meg olyan tendenciákról, amelyeket a kormánypárt zöme is szolgál, amelyek a termelésit egészen primitív módszerekkel, a mezőgazdasági árak szabaddátételével, vagy legalábbis nagymértékű emelésével kívánják szolgálni és ezeket az árakat körülbelül a háborús színvonalra,, vagy közvetlenül a háborút követő évek agrárszínvonalára akarják emelni, akkor, amikor az agrárollónk amúgyis régen csukva levő szárait erősen negatív irányba kívánják hajlítani. Hiszen tudjuk, hivatalos statisztika van arról, hogy az agrárolló az 1929. évi lOfras alaphoz mérve 1939-ben 18 százalékos elhajlást jelentett ipari irányba, 1940-ben pedig 39 százalékos elhajlást jelentett mezőgazdasági irányba. Hogy azután ennek a be nem avatkozási politikának, vagy pontosabban a maximált árak helyett a minimált árak politikájának van-e hatása a termelésre, van-e hatása az élelmiszerkészlet fokozására, ugyanakkor, amikor a fogyasztást megdrágítja, azt egyelőre nem lehet lemérni, különösen azért nem, mert hiszen az erre vonatkozó adatokat, könnyen megérthető érdekből, hét pecsét őrzi és teszi a nyilvánosság szám á r a ho zzáf ér he tétlenné. A közélelmezésnek, illetőleg a közellátás, ' az élelmiszerellátás kérdésének másik ága az elosztás problémája, a mezőgazdaság és a mezőj gazdasági ipar cikkeinek a fogyasztóhoz való eljuttatása. Ez a terület — azt mondhatjuk — ma igen sajátságos, bifurkált állapotban van. Azl mondom, hogy »ma«, mert állandóan a máról beszélek, azon az alapon, hogy nem lehet terv, még holnapra szóló terv sem, anélkül, hogy a mát, a mai helyzetet alaposan ne ismerjük és a mai helyzettel alaposan ne foglalkozzunk. Ennek a területnek sajátságos bifurkációja a monopolizmus és a protekció. A protekció azonban nem azonos a protekcionizmussal, amelyről itt már annyi szó esett más vonatkozásban. A féligmeddig állami jellegű elosztószervek működését ismerjük. Ezeknek az elméleti alapvetését is megtaláljuk a legújabb szomszédságunkban. Tudjuk azt is, hogy _ az etaíizálásiiak nem kell feltétlenül bürokratizálódást is jelentenie. Tudjuk viszont azt is, hogy vannak körök és felfogások, amelyek «em a kereskedelem profitját sújtják megvetésükkel, hanem a kereskedelem mozgékonyságát és invencióját tartják — hogy egy divatos kifejezessek éljek — téridegen tulajdonságnak és azt kell megállapítanunk, hogy monopolista elosztószerveink bürokratikus szelleme ebből az ellenszenvből ered. Természetesen külön kell foglalkoznunk azzal az új kereskedelemmel, amely a réginek a helyét egy csapásra elfoglalta. Én nem akarok általánosítani, — az általánosítás éppen az átállítok sajátsága — én nem teszem típussá azt az új gabonakereskedőt, akinek az összes felhozatala egy, írd és mondd: egy vagonból áll, de egyet mindenesetre meg kell jegyeznem, azt, hogy ez a jelenlegi helyzet elosztási vonatkozásban rendkívül sok hasonlóságot mutat az 1919 utáni helyzettel, 1919 után a megcsonkított ország, a régi monarchia gazdasági egységéből kiszakított terület új ipart akart teremteni és az államhatalom ennek a feladatának úgy tett eleget, hogy olyan kedvezményeket adott ennek a születő iparnak, olyan vámokat kreált számára, amelyek ennek megszületését és prosperitását biztosították. Akkor keletkezett az új ipari kapitányoknak az a rétege, amely számottevő hatalmat tartott a kezében, de azt el kell ismernünk róluk, hogy ezek az új ipari rétegek szakértelmet, tőkét és a pálya iránti elszánt ragaszkodást hoztak magukkal. Nem is keresem azt, hogy ennek a tőkének az értéktöbblet volt az alapja, nem keresem azt, hogy az állam által megadott kedvezményeket az állampolgárok összessége, mint adózó és mint fogyasztó, hogyan fizette meg, csak azt állapítom meg, hogy ez az 1919 óta megszületett új ipar fog csikorgatva vészelte át a dekonjunktúra .éveit, igyekezett — igaz. hogy főleg és elsősorban a munkásság munkafeltételeinek a