Képviselőházi napló, 1939. IX. kötet • 1940. december 10. - 1941. április 8.
Ülésnapok - 1939-181
Az országgyűlés képviselőházának 181. kezesek a lehetőség szerint az önkormányzat útján orvoslást kapjanak. Mélyen t. Ház! Ilyen elsősorban az Otijárulékok egyetemes, egyöntetű kivetése. Az egyik képviselőtársam e tárgyban már felszólalt. Én is tisztelettel bátor vagyok az igen t. csúcsminiszter úr figyelmébe ajánlani a kérdést és én is kérem, hogy ezt az állapotot szüntesse meg Távol áll tőlem, hogy a Budapesten lévő Oti.-tagoktól irigyeljem a nekik, mondjuk, igen nagy százalékban nyújtott juttatásokat, ugyanakkor azonban meg kell állapítanom, hogy ilyen mérvű juttatásban a vidék nem részesül, különösen nem a falun lévő Oti.tag. Ha igazságosan akarunk eljárni és megint csak az általános nyugalmat akarjuk szolgálni, akkor kérem az igen t. pénzügyminiszter úr szíves intézkedését. En abban látom a csúcsminiszter fogalmának helyes értelmezését, hogy az illetékes társminiszterekkel együtt tárgyalja meg ezt a kérdést olyan vonatkozásban, hogy állítsanak fel kategóriákat és teremtsenek helyes arányt az egyes Oti.-tagok járuléka és juttatása közt. A másik nagy kérdés, amelyet a pénzügyminiszter úr szíves figyelmébe szeretnék megint ajánlani, az Oti.-tartalékok kérdése. A harmadik kérdés pedig, amelyet szintén figyelmébe kívánok ajánlani, az Oti.-feleslegek és az Oti.-tartalékok miként való felhasználása. A szombathelyi kerületi pénztár annak ellenére, hogy a törvényes rendeleteknek és az alapszabályoknak megfelelően a hozzája tartozó tagok minden járulékát, minden juttatását száz százalékban fedezi, évente körülbelül 500.000 pengő felesleget szállít be az Oti.-központba. Méltóztassék figyelembe venni, hogy mit jelent ez. Ez annyit jelent, hogy évek óta körülbelül 500.000 pengő tőkét vonnak ki a szombathelyi pénztár területét alkotó vidék gazdasági életéből. Olyan 500.000 pengő ez. melyet az önkormányzat hiába kér bármilyen formában, még csak részleteiben is vissza az igen t. Oti.-yezetőségtől és Oti.-elnökségtől, soha egy fillért abból a pénztár területén a gazdasági életben nem lát. Azt hiszem, nem szerénytelen a vidéki érdekeltségek nevében a pénzügyminiszter úrhoz errevonatkozóan előterjesztett kérelmem. Én megértek mindent, én ismerem a magasabb államérdekeket és a központi igazgatás szükségességeit, de mégis méltányosnak tartom, hogy ha már nem is egészben adják viszsza ezt az összeget, de a vidék saját gazdasági életéből kiizzadt filléreiből bizonyos hányadban részeltessék azt a környéket. Itt röviden rámutathatok arra, hogy mit jelentene ennek a kérdésnek teljesítése, már a szociálpolitikai vagy a munkáskérdés szempontjából is, mi lenne a helyzet vidéken, ha ezt a kérésemet meghallgatnák. Természetes dolog, hiába kértük, hogy a vidéki pénzintézeteket is részesítsék betétként ellátmányban. Megértem, rendelet intézkedik ebben a tekintetben s az igen t. belügyminiszter nem járulhat hozzá az ilyen kérelemhez. Ha azonban nem megy máskép, akkor megoldási módoza tul tisztelettel azt vagyok bátor ajánlani, méltóztassék a Pk. útján a kérdést megoldani. Nem akarok itt számot mondani és nem is tartanám helyesnek, nem volna méltó képviselői mivoltomhoz, hogy számokról beszéljek az Oti.-val kapcsolatban a Házban, de mindenesetre azokból a bizonyos feleslegekből a 20%-on felüli résznél nagyobb százalékkal dotálja az Oti. a Pk.-t és majd a Pk. útján meglesz az általános garancia arra, hogy az ülése 19U február 18-án, kedden. 409 általam kért visszajuttatást a vidék gazdasági eletébe valóban visszakerüljön. Ferenczy Tibor előttem szólott igen t. képviselőtársam említette, hogy a tervgazdálkodással kapcsolatosan gondolni kellene arra, hogy mind az ipar, mind pedig a kereskedelem valóban^egyöntetü, átfogó, irányítás és vezetés alatt működjék s a vidékein már nem élő, a viszonyok következtében leállott vállalatok újból életrehivassanak. Megértem, hogy a földmi velésügyi miniszter úr a földmívelő társadalom érdekeinek védelmét tartja legfontosabb kötelességének és hivatásának. Megértem, hogy az iparügyi miniszter úr természetszerűen az iparos társadalomnak és a nagyiparnak az érdekeit védi. Megértem, hogy ugyan így érez a kereskedelemügyi miniszter úr is a kereskedelem irányában. Csak azt nem értem meg, hogy az egyetemes magyar tervgazdálkodás és annak megszervezése elképzelhető-e másképpen, mint úgy, hogy legyen egy csúcsszerv, amely a különböző érdekek összeegyeztetése után azok kielégítéséről is gondoskodjék. Ebben látom én a csúcsminiszter úr hivatását és a gazdasági csúcsminiszteri állás szervezésének és felállításának helyességét. Itt van a következő kérdés. Kerületemben 1906-ban létesült egy műselyemgyár. Ez a gyár később belga és francia érdekeltség kezébe került, a világháború alatt pedig a monarchia legnagyobb hadi üzemévé fejlesztették. A háború után bizonyos ideig még élt, de rövid néhány esztendő múlva a gyár leállt, üzemét beszüntette és ezzel a gyárban foglalkoztatott kb. 70—80 mérnök és tisztviselő s mintegy 1200—1400 munkás máról-holnapra kenyerét vesztette. Ezek után természetszerűen és érthetően felmerül a kérdés, hogyan és miért történt ez így. Egyszerűen azért, mert a kezemben levő hivatalos adatok tanúsága szerint az akkor még élt szeszkartel a gyárnak a műselyemgyártáshoz szükséges szeszmennyiséget nemcsak az export-áron alul, hanem az exportár duplája ellenében sem volt hajlandó rendelkezésre bocsátani. A gyár nem találta meg számítását és ezért 1400 munkás kénytelen volt Sárváron munkáját abbahagyni. Ennek következtében ma Sárváron 4000 munkanélküli van. Amikor ezt látjuk és tudjuk, hogy ezt a gyárat, amelynek egész telke, berendezése, épületei információm szerint egyetlen belga frank értékben szerepelnek a vállalat mérlegében, most lebontják, épületeit eladják, berendezéseit ócskavasnak adják el és ugyanakkor az ország más részén, ha nem is műselyemgyárakat, de selyem- és egyéb gyárakat létesítenek, meg kell kérdeznem, szabad-e ennek megtörténnie, vagy kívánatos-e az, hogy igazán megvalósuljon a tervszerű gazdálkodás amaz elvek és elgondolások szerint, ahogyan a pénzügyminiszter úr azt felállította. Mert nem szabad elfelejtenünk, boldog örömmel hallottuk, amikor a pénzügyminiszter úr kijelentette, hogy minden erőt, minden megkapható termelési tényezőt és jószágot igenis munkába kell állítani és hogy a munka nem jog, hanem kötelesség. (Ügy van! Úgy van! a középen.) Ezt mind megértjük, de ugyanakkor kérjük a pénzügyminiszter úrtól is, hogy tőle telhetőleg a jövőben legyen szíves megakadályozni a hasonló és ma nem egyetemes nemzeti érdeket szolgáló vállalatok megszüntetését. Időm rövid, nem kívánom adataim részletes ismertetésével az igen t. Házat untatni. Itt van egy másik kérdés, a népnek a föld61*