Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1106

1106 Az országgyűlés képviselőházának 164. ülése 1940. december 2-án, hétfőn. bad olyan eseteknek megismétlődniük, mint amilyen megtörtént annakidején a közben .jobblétre szenderült Duna-gőzösnek megvásárlásánál. Hiszen erről a közönség szintén csak az újságokból tájékozódott, apró-cseprő kip romantikus leírásokból, mint egy tenger észtragédiát sejtve, hogy elsüllyedt ez a magyar haj.ó. Ha azonban jobban megnézzük, közelebbről megnézzük enne& a Duna-gŐzösnek, ennek ÄZ úgynevezett értékes egységnek a sorsát és •életét, rövid kis életét, amelyet magyar lobogó alatt töltött el, akkor egészen furcsa megállapításra kell jutni. Ennek a hajónak megvásárlása annakidején tengerészkörökben nagy port vert fel, tény azonban az, hogy a nagy porverés dacára is a Dunán nagyon kevés vizet zavart ez a hajó, tekintettel arra, hogy a Dunában soha sem volt annyi víz, mint amennyi ennek a hajónak kellett volna. Azt a hajót annakidején Burger úr — aki ma is az egyik magyar lobogó alatt működő hajózási vállalatnak vezetője, aki, nem állítom határozottan, de úgy értesültem, hogy Genovában volt magyar konzul — vásárolta 1800 angol fontért, ócskavas árban. Arra számított, hogy ezzel konkurren «iát csinál a kereskedelmügyi minisztériumnak, amelynek két Duna-gőzöse volt és konkurrenciát csinálva, ő majd szintén bekapcsoló<dik és lehetőleg kiveszi az állam kezéből ezt a Duna-tengerhajózást. A zsidó leleményesség azonban ezúttal csődöt mondott, mert nem elég 3. hajózáshoz egy úszó koporsó, egy régi Noébárka, zsidó leleményesség és néhány tengerész, hanem mindenekelőtt víz kell hozzá és éppen a víz volt az, amit nem talált a Dunában« sohasem egy ilyen Noé bárkája. Burger úr tehát felismerte, hogy rossz üzletet csinált és igyekezett azt a hajót a magyar állam uya; kába sózni, ami sikerült is; eladta ezt az itszó koporsót, de természetesen nem azon az áron, amelyen ő megvette, hanem 1800 font plusz 100.000 pengőért. Én úgy értesültem, hogy a magyar állam így vette át ezt a hajót. (Antal István államtitkár: Mikor?) Nem nagyon régen. Azonkívül óriási összegeket kellett a hajó javítására is elkölteni. A szakkörök annakidején is egészen komolyan felemelték tiltakozó szavukat a magyar hajózásnak ilyen »értékes« egységekkel való gyarapítása ellen. Ez azonban, — mint az imént említettem — mind falra hányt borsó maradt, a szakemberek min den felszólalása pusztába kiáltó szó volt, annál az egyszerű oknál fogva, mert a szakszerűség mindenhol érvényesülhet, csak ott nem, ahol vezető pozíciókban kellene annak érvényesülnie. Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék ilyen kijelentésektől tartózkodni, mert kénytelen leszek rendreutasítani. Lili János: A szakemberek ott ülnek a kü> lönböző hivatalokban, a szakemberek tanácsai azonban nem mindig találnak, sőt azt mondhatnám, hogy a legritkább esetben találnak meghallgatásra. Ezeknek elmondása után szomorúan keli megállapítanom éppen azt, amire az imént céloztam, a szakszerűséggel kapcsolatban, hogy a hajózási vállalatokban, a hajózással foglalkozó közhivatalokban, de azt mondhatnám, hogy egyes hajózási vállalataink vezetőségében is, — eltekintve egynéhány tiszteletreméltó kivételtől, mert le kell szögeznem az igazság kedvéért, hogy ilyenek is vannak — jószándékú, de talán inkább csak jó összeköttetésekkel rendelkező dilettánsok ülnek. Ezek a jó összeköttetésekkel rendelkező és jószándékú dilettánsok intézik azután ezeket a hajózási ügyeket is. Ennek a mentalitásnak a következménye az, hogy a szakképzett és nagy gyakorlati tudással rendelkező tengerészeink, kénytelenek — mint az imént már említettem — teljesen jelentéktelen munkakörben, legtöbbször az éhhalállal küzdve, éhbérért dolgozni. Ezeknek a tengerészszakembereknek elhelyezése egyik legfontosabb és legsürgősebb munkája kell, hogy legyen a kormányzatnak. De gondoskodnia kell a kormányzatnak minden körülmények között a jövő tengerész-generáció neveléséről és képzéséről is. Hogy azonban miként igyekszik a kormányzat a jövő tengerészgeneráció képzésére, erre nézve legyen szabad visszanyúlnom egy pillanatra a költségvetés tárgyalására és megemlítenem azt, hogy például tengerészeti hivatalra, tengerésztisztképzésre, hajózási tanfolyamok céljára, valamint belhajózási célokra a kereskedelmi tárca költségvetésében összesen 67.000 pengőt irányzott elő a kereskedelmi, illetőleg a pénzügyminiszter. Megérteném ezt a szűkmarkúságot és honorálni tudnám a takarékosságot, ha ez a takarékosság végig mindenhol érvényesülne. Ezzel a takarékossággal kapcsolatban azonban egészen furcsa megállapításokat kellett tennem a költségvetés egyes füzeteinek átnézésénél. Megállapítottam, hogy míg ezt a — hogy úgy nevezzem — fontos iparágat összesen 67.000 pengővel dotálta a költségvetés, addig 1940-ben, a második zsidótörvény egynéhányadik esztendejében és Európa újjárendezésének korszakában, a kormány még mindig időszerűnek tartja, hogy zsidó egyházközségeket, izraelita vallásfelekezeteket támogasson, s az országos izraelita iskolaalap segélyezésére, stb., összesen 344.945 pengőt állítson be a költségvetésbe. Itt fel kell vetnem azt a kérdést, vájjon fontosabb-e még ma is a zsidóságnak ilyetén való támogatása, mint hajózási szakemberek nevelései Fontosabb-e a zsidóság támogatása még ma is, mint szociális problémák megoldása

1

? Elismerem,^ hogy viszonylagosan nem horribilis a költségvetés összegéhez mérten az a 345.000 pengő, a hajózási tanfolyamok dotációjához képest azonban viszonylagosan horribilis összeg, de kérdem, nem gondolkoztak-e akkor, amikor a költségvetést ilyen formában összeállították, vajron szükséges-e az az összeg akkor, amikor az árvízkárosultak megsegélyezésere hosszú hónapokon keresztül nem tudták összegyűjteni az ország határain belül azt a,z összeget, amelyre szükség volna, holott az Omzsa., amint egyik interpellációnkban mondottuk, rövid hetek alatt hétmilliót tudott öszszegyüjteni? (Rajniss Ferenc: Több a zsidó, mint az árvízkárosult!) Sajnos, több és gazdagabb. A hajózási ügyekkel kapcsolatban legyen szabad még pár mondatban a szabadkikötő problémájával foglalkoznom és legyen szabad rámutatnom arra, hogy a hajózási probléma és a kikötő problémája egymással^ mennyire szorosan összefügg nemzetgazdasági, de nemzetvédelmi szempontból is. Legyen szabad rámutatnom arra is, hogy a Nemzeti és Szabadkikötő kiindulási helye a Dunáról a tengeri hajóknak, — aminek jelentősége ma már, mint ismételten említettem, közismert, ex nem szorul bővebb indokolásra — és hogy a közeljövőben a Nemzeti és Szabadkikötő igazgatósága is foglalkozik azzal a gondolattal, hogy hajókat építsen és így maga is hajózási vállalkozóvá legyen. En a magam részéről azt mondhatom, hogy ha erre az iparágra is áttér a Nemzeti és Szabad-