Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1094

1094 Àz országgyűlés képviselőházának tél. ülése 19MK december 2-án, hétfon. van. A falusi iskolák mostoha gyermekei a kormányzatnak, míg a városi iskolák a dédelgetettek. Én nem azt mondom, hogy süllyesszük le a városi színvonalat a falusira, hanem azt mon- j dorn, hogy emeljük a színvonalat falun is, hogy a nevelés lehetőségei szempontjából az a falusi iskola is ugyanolyan szintre kerüljön, mint városi iskolai sorstársa. T. Képviselőház! Most pedig méltóztassanak megengedni nekem, hogy a gazdasági életből hozzak elő egy példát, amelyhez néhány megjegyzést szeretnék fűzni. Foglalkozni szeretnék a keresztény állatkereskedelemmel is. Itt az egyes tárcák költségvetésének tárgyalása folyamán is, de meg a felhatalmazási javaslattal Kapcsolatban is sokat beszéltek ezekről a kérdésekről. Mindaz a beszéd, mindaz a megállapítás, ami itt ezekről a kérdésekről elhangzott, helyes volt, ismételni nem óhajtok, csupán ki szándékozom egészíteni ezeket a megállapításokat. Ami a húsiparosok, különösképpen a keresztény húsiparosok ügyét illeti, általánosságban az iparpártolás szempontjából az a cél, hogy önálló exisztenciát teremtsünk, amely önálló exisztenciák minden körülmények között kibírják a gazdasági élet minden hullámzását, illetőleg olyan ellenállást tudnak vele szemben kifejteni, hogy a gazdasági élet hullámzása nem tudja őket tönkretenni. Amikor ezt abban a szegedi programmbán is olvashatjuk, amelyet a kormányzat teljes terjedelmében magáénak vall, (Palló Imre: Elméletileg!) amikor ilyen szép elméleti megállapításokat tesznek, (Rassay Károly: Több Programm volt Szegeden!) ugyanakkor a gyakorlat egészen más képet mutat. (Rassay Károly: Legalább négy Programm volt. Lehet válogatni.) Hogy , a húsipar ezidőszerint teljes pusztulásra van ítélve, annak elsősorban az az oka, hogy a jelenleg fennálló kormányzati rendszer magukat a húsiparosokat nem támogatja úgy, ahogyan például az egyes szövetkezeti intézményeket, különsképpen a Községi Élelmiszerüzemet és a Köztisztviselők Szövetkezetét. Altalánosságban jegyzem meg, hogy ha mi azt hangsúlyozzuk, hogy egészséges kisiparra van szükség, akkor ne tessék a másik oldalon kifejleszteni ennek egyik legnagyobb versenytársát, az egészségtelen szövetkezeti alakulást. Mert van egészséges is! Amikor most ezeknek a kisiparosoknak az anyagellátása különösen kérdésessé vált, akkor azt látjuk, hogy például a tétényi hizlalda^ ezeket a kisiparosokat majdnem teljesen mellőzi, holott ugyanezek a kisiparosok súlyos összegekkel járultak ahhoz, hogy a tétényi hizlalda létrejöhessen. Ugyanakkor a húsipari munkások százait is kenyérteleimé tették; akik pedig ma is dolgozhatnak, azok a 40, sőt 42%-os drágulás és a legminimálisabb munkabérek folytán a legalacsonyabb életszínvonalat is alig-alig tudják elérni. Amikor azonban ezeket az intézkedéseket figyeljük, ugyanakkor meg kell állapítanunk, nogy maga a közönség is válságos helyzetbe került, mert a kormány egészségtelen politikája következtében a hús- és zsírellátással kapcsolatban az anomáliák nemhogy megszűnnének, hanem még majd fokozódnak. Én ezekre a kérdésekre talán elsőnek mutattam rá itt a Házban május 1-én egyik interpellációmban, amikor tényekkel igazoltam, hogy igenis, szükség van arra, hogy a kormányzat a jövőben különös gondot fordítson a hús- és zsírellátásra, mert ezen a téren vál

: ság van és mert ez a válság csak mélyülni fog. Számszerű adatokkal bizonyítottam azt, hogy a sertéssel folyó gazdálkodás vészesen süllyed és katasztrofális veszedelmekkel fenyeget. Amikor ezt megállapítottam, a t. túloldal rémlátásnak minősítette és egy kézlegyintéssel intézte el. Ez történt május 1-én és íme, itt vagyunk decemberben, amikor megállapíthatjuk, hogy a tények, sajnos, szórói-szóra igazolták azokat a kijelentéseimet, amelyeket én május 1-én itt a Ház színe előtt tettem. De, t. Ház, maga a húsiparosság is előre látta a bekövetkezendőket és kérte a kormányzat intézkedését, amely azonban, sajnos, oly lassú, hogy amikor egy-egy küldöttség el akar jutni a kormányzathoz, a kormányzat egyik miniszteriális tisztviselőjéhez és amikor erre kitűznek egy határidőt, hogy mikor jelenjenek ott meg, ezt a határidőt később elhalasztják, egy következő hétre tűzik ki és még azon a határidőn sem fogadják azt a küldöttséget, amely súlyos, máról-holnapra való intézkedést kívánó ügyekben megy a minisztériumba. Azt mondják, jöjjön holnap. Ez a tologató politika, ez a »lassan járj, tovább érsz« politika juttatta ezt a kérdést idáig. (Palló Imre: Pató Pál. Hej, ráérünk arra még!) Ugyanakkor azonban módjában lett volna a kormányzatnak — és erre is felhívták a húsiparosok a kormányzatot — hogy azokat a vidékről felhajtott sovány sertéseket, ámeneket a gazdák nem tudtak tovább tartani, vásárolja fel. Tehát egy intervenciós alap létesítését kérték. Ez sem történt meg és a következmények bői látjuk és érezzük, milyen vészesen romlott a helyzet ebből a szempontból. Az igaz, hogy a kormányzat a 150.113/1940. számú rendelkezés értelmében azért, hogy a válságon segítsen, bevezette az úgynevezett prémiumos rendszert, amely annyit jelentett, hogy amennyiben a Budapestre hozott sertés súlya a 160 kilogrammot meghaladja, darabonkint 15 pengő jutalékot fizetnek a hizlalóknak. E helyett sokkal célirányosabb lett volna, ha a kormányzat megfelelő tápanyaggal látta volna el a hizlalókat, mert az a helyzet állott elő, hogy amikor állatállományunknak körülbelül 80%-a kisgazda kézen van, ugyanakkor ennek a prémiumos rendszernek minden hasznát a nagybirtok cégére alatt megbúvó zsidó kereskedelem fölözte le. Ugyanakkor azonban a vágókat is súlyos sérelem érte, éspedig á következők miatt. Annakidején, ha valaki a budapesti vágóhídon 1.40 pengős sertést vett és azt zsírnak dolgozta fel, akkor a belföldi forgalomban megállapítottak 1.90 pengős árat, a külföldi forgalomban pedig sommásan 2.12 pengős árat. Egészen természetes dolog, hogy a vágók az úgynevezett kiviteli forgalomra dolgoztak és összegyűjtöttek körülbelül 30—32 vagon zsírt, amikor azonban a sertésfelhozatal újból annyira csökkent, hogy a főváros nem tudta biztosítani a zsírellátást,' akkor az illetékes hatóságok úgy határoztak, hogy itt — ha lehet ezt mondani — csak császárvágással sikerül segíteni és elhatározták, hogy ezt végre is hajtják. Sikerült is nekik, mert összejöttek a már keresztény vágókkal, akik — mint mondottam — exportra dolgoztak és nekik már le is márkáztatták a maguk áruit, hogy a 2 pengő 12 filléres áron küldjék kifelé — és egyszerűen lefoglalták a készletet és kéjiyszerítették őket, hogy adják at a készleteiket a Magyar Állat- és Állatitermekeket Kivivő Szövetkezetnek, ennek a sokat emlegetett Mász.-nak 1 pengő 90 filléres árban. Tudni kell azt, hogy egy kiló zsír olvasztása, márkázása és egyén költsége körülbelül 6 filler,