Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1067

Az országgyűlés képviselőházának 163. akik ezt ellátják, valóban a helyzet magaslatán álljanak, szükséges, hogy a közigazgatási funkció valóban arra hivatott emberek kezében legyen. A közigazgatási tisztviselői kar, amint azt a m. ikir. belügyminiszter úr az elozó évi költségvetéséhez tűzött expozéjában elmondotta, a helyzet magaslatán áll, minden tekintetben nivos és elismerésre meitó, azonban munkájukkal túlzottan túl vannak terhelve, éppen ezért, ha fennakadás történik itt-ott valami ügy elintézésénél, vagy a eé\ elérésénél, az egyedül éppen ennek a szervezetnek hiányosságára vezethető vissza. Amikor a m. kir. belügyminiszter úr erre rámutatott, akkor hangsúlyozta azt is, hogy e szervezet átalakítását a fejlődő élet feltétlenül kívánja és jelezte, hogy ha ez az átalakítás az alkotmány törése nélkül nem volna lehetséges,- úgy azt az önkormányzati intézményt, amely a vármegyeben és a törvényhatósági és megyei városokban inkarnálódik, ne töröljük el. Ezt a véleményét az idén is, a mostani költségvetési vita alkalmával tartott expozéjában szintén kifejezésre juttatta és ez a felfogás csak üdvözölhető és örömmel tölthet el mindnyájunkat, mert hiszen szükség van erre az önkormányzati szervre nemcsak azért, mert nagy történelmi tradíciók tulajdonosa, ^ nemcsak azért, mert alkctmányvédő szerepét érvényesítette és gyakorolta akkor, amikor a magyar nemzetnek épsége, a magyar nemzetnek az egysége a legnagyobb támadásoknak volt kitéve és valósággal veszélyben forgott, hanem azért is, hogy a centrális hatalomnak ellensúlyozója legyen. A m. kir. belügyminiszter úr lojalitása abban domborodik ki, hogy a centrális hatalom erejének feláldozásával és annak csökkentésével is szívesen megtartja az önkormányzati rendszert, mert hiszen az az állami élet működik felfogásom szerint helyesen, amely állami életben a centrális erő és a külső autonómikus erő egymással egészséges egyensúlyban áll. E szervezetnek a történelem folyamán nagy hasznát vettük, valósággal létüuk megmentésének alapja volt ennek az önkormányzati erőnek a fenntartása. De látjuk ennek gyakorlati' értékét abban is, hogy ma is megvan ennek az Önkormányzatnak a kritikai joga es megvan az a joga, hogy ha a felső, centrális hatalom valamely vonatkozásban törvénytelen intézkedést tesz, akkor a független magyar közigazgatási bírósághoz az 1907. évi LX. törvénycikk alapján panaszt írhasson fel és ennek alapján keressen orvoslást. Mindez ket azért mondottam el, mert hiszen a jövő fejlődés szempontjából, az oly sokszor hangoztatott jövő átalakulás szempontjából ezek'az alapelvek figyelemreméltóak és irányadók lehetnek. A hozzánk közelálló államok ezzel a rendszerrel nyilvánvalólag nagyon szép eredményt értek el és az mindenesetre kecsegte" tőnek látszik, bizonyára ezekben az országokban ennek a rendszernek a megalkotásához és fenntartásához minden feltétel megvan és fennforog, én azonban azt állítom, hogy a magyar nemzet elsősorban önmagát szereti kormányozni, a magyar nemzet szeret ott lenni az államhatalom törvényhozói funkcióinak körében, azután az államhatalom végrehajtói funkciókörében, tehát a kormányzásban, óhajt résztvenni a bíráskodásban is: a zsűriben, illetve az esküdtszéki intézményben, amely csupán a rendkívüli viszonyok indokolásával van ezidőszerint felfüggesztve. Az én felfogásom tehát az. hogy amikor a jövőbeni alakulásokat taglaljuk és a jövőbeni kialakulások egyes etappjait, egyes állomásait vizsgálgatjuk, akkor mindenülése 19W. november 29-én, pénteken. 1067 esetre figyelemmel kell lennünk a speciális magyar szempontra, (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Ez a helyes beszéd!) a nemzeti szempontra, vagyis arra. hogy a nemzet önmagát szívesen feláldozza ha kell, a nemzetben és a nemzet egyes tagjaiban megvan az áldozatosság és az áldozatkészség, de ugyanakkor ez a nemzet önmagának akar törvényt hozni (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nem pedig a szomszédnak!), önmagát akarja kormányozni és önmaga akar önmaga lelett bíráskodni. T. Ház! Méltóztassanak nekem megengedni, v hogy most a tisztviselői kérdéssel, még pedig speciálisan a belügyi igazgatás tisztviselői kérdésével foglalkozzam, amely a múlt életviszonyaimmal szoros összefüggésben áll. Kétségtelen, hogy a tisztviselőnek odaadó munkát kell végeznie. A magyar állampolgár és elsősorban a mai magyar állampolgár áldozatos életet él és arendes állampolgári kötelezettségeken túlmenően nagyon sok minden más kötelezettsége van. A régi világban mindig azt mondottuk, hogy a magyar állampolgárnak két legfontosabb állampolgári kötelzettsége van: a véderőköteíezettség és a közteherviselési kötelezettség. Mindkettő fennáll most is. Az előbbi aktívan áll fepn, hiszen, véreink egy esetleges

r háborúra készen bevonultak és elhagyták családjukat és még ma is sokan fegyverben állnak. Ami pedig a közteherviselési kötelezettséget illeti, ez szintén fokozottabb mértékben áll fenn és emelkedik, természetszerű folyományaként azoknak a kötelezettségeknek, amelyek az államot a folyton emelkedő és növekvő feladatok folytán terhelik. A mai magyar állampolgár tehát joggal megérdemli, hogyha hatósághoz megy, akkor a tisztviselő fokozottabb előzékenységgel fogadja s fokozottabb előzékenységgel és gyorsasággal intézze el az ügyét. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala azonban az, hogy független és jól dotált tiszviselőkre van szükségünk és olyan hatáskörrel kell a tisztviselőket ellátni, amelynek betöltése erejüket nem haladja meg. A tisztviselő akkor elégedett elsősorban, ha alkalmaztatási módja tekintetében is olyan törvényes jogszabályok vannak, amelyek igényeit kielégítik. A belügyminiszter úr előző évi költségvetési beszédében azt mondotta, hogy szeretné, ha a közhangulat, a közvélemény megnyilvánulna abban a tekintetben, hogy az önkormányzat körében választott vagy kinevezett tisztviselői kar legyen-e. vagyis, hogy a közvélemény a választáson, vagy pedig a kinevezésen alapuló tisztviselői alkalmaztatást kívánja-e. Erre a felhívásra megjelent néhány tudományos cikk, megjelent egyik-másik tisztviselő tollából is egy-egy állásfoglalás, de egy általános, korporativ jellegű, tehát az egész testület felfogását feltüntető vélemény nem alakult ki, illetőleg ilyen nem látott napviágot, nem látott pedig napvilágot nyilván azért, mert hiszen a tisztviselői kar ebben a megnyilatkozásban feszélyezve van. Mielőtt az 1929 : XXX. t.-c, vagyis a közigazgatás rendezéséről szóló törvény napvilágot látott, az egyes vármegyéket felszólították, hogy a tisztviselők hangulatát igyekezzenek megállapítani. Emlékszem rá, hogy az egyik vármegyében valóban össze is gyűlt a tisztviselői kar, s akkor a törvényhatóság feje a következő kérdést intézte hozzájuk: Van-e valakinek kifogása a választási rendszer ellen? Erre természetesen síri csend támadt és vagy nem nyilatkoztak, vagy ha nyilatkoztak, úgy