Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1060

1060 Az országgyűlés képviselőhó.zának 163, állami támogatással járnak, nem állami hivatalnokoknak nyugdíjszerű támogatást fognak adni és az is kétségtelen, hogy a kötött gazdálkodásra való átmenet mindig több és több tisztviselői tevékenységet involvál, tehát ez azt fog.ia maga után vonni, hogy a tisztviselői létszámot a jövőben is kétségtelenül emelnünk kell. JÈ11 tehát úgy érzem, hogy ahhoz, hogy meg tudjuk gátolni azt a lavinát, amely a nyugdíjkérdésben fenyegeti az országot, egy organikus tervre van szükség, amely meggátolja a nyugdíjterhek további fokozódását. Meg vagyok arról győződve, hogy a pénzügyminiszter úr magasabb szemszögből, az ő tárgyismeretével, az ő közelismeréstől kísért gyakorlati érzékével meg fogja találni a helyes utat ebben a kérdésben is. Nézetem szerint azonban a leghelyesebb volna visszaállítanunk az 1885-ös nyugdíjtörvény egynémely rendelkezését, amelyeket azóta az elmúlt joggyakorlat az államkincstár érdekei ellen a nyugdíjasok javára egyoldalúlag megváltoztatott. Célzok arra az 1912 : LXV. törvénycikkre, amely a főiskolások szolgálati idegét 40 évről 35 évre szállította le. Ez az újabb joggyakorlat nemcsak államkormányzati szempontból volt helytelen, hanem helytelen volt azért is, mert ellenkezik azzal a tapasztalati ténnyel, amely pedig fennáll, hogy az utóbbi évtizedekben a higiénia és az orvostudomány előrejutása folytán az emberi életkor meghosszabbodott. Kárt okoztunk azért is, mert bár úgy volt stilizálva ez az 1912 :LXV. te, hogy ha a kormányzat akarja és a tisztviselő a szolgálatban vissza akar maradni, a kormányzatnak módjában van visszatartani, a kormányzat az elmúlt húsz év alatt ezzel a visszatartási jogával nem élt, mégpedig azért nem, mert az úgynevezett állástalan diplomások kérdése döngette a kapukat. Nézetem szerint az állástalan diplomások kérdésének ilyen módon való megoldása rendkívül helytelen megoldás volt, mert azért, hogy 100 pengős fizetéssel elhelyezhessünk egy fiatal állástalan diplomást, nyugdíjba küldtünk egy tudása zenitjén álló, életerős főtisztviselőt 10.000 pengő nyugdíjjal és ugyanakkor más tisztviselők egész sorozatát léptettük elő. Sokkai helyesebb lett volna az a megoldás, ha felvesszük az állástalan diplomást 100 pengővel, mert, sajnos, az elmúlt két évtized alatt különösen főhivatalainkban rendkívül sok olyan magasrangú tisztviselő volt, aki állásának megfelelő funkciót nem talált és ezért kedvetlenül végzett olyan tömegmunkát, amelynek elvégzésére az a fiatal diplomás nagyon alkalmas lett volna. Ugyancsak rá akarok erre mutatni a nyugdíjkérdésnél is. A közvéleménynek az a felfogása, hogy meg kell szüntetnünk azokat az anomáliákat, amelyeik fennállanak és alapos revíziót kell végrehajtanunk, mert nálunk Magyarországon évről-évre több olyan hivatali állást szereztek meg, amelyeknél nincs meg az állás és az ellátott funkció közt a megkívánt összhang. Arra is rá akarok mutatni, hogy a közvélemény egyrésze nem szívesen látja, hogy protekcióval sokszor különös szolgálati érdek nélkül valakit szolgálati idejének utolsó hónapjaiban vidéki helyéről, amely sokkal alacsonyabb lakbérosztályban van, elhelyezik Budapestre, itt még szolgál egy-két évet és utána húsz, vagy huszonöt évig sokkal magasabb lakbérosztály után kapja az illető a nyugdíjat, mint amilyen lakbérosztály'ban szolgálatának java idejét eltöltötte. Egyáltalán mint vidéki ülése 1940. november 29-én, pénteken. képviselő, hogy az ottani hangulatot is visszaadjam, köteles vagyok* rámutatni, hogy a nyugdíjasok lakbérkérdéséről a vidéki közfelfogás azt tartja, hogy természetes, hogy különböző lakbér osztály ok legyenek, ameddig valaki aktive^ szolgál, mert a szolgálati érdek megkívánja, hogy az egyik tisztviselő Budapesten, a másik egy kis városban szolgáljon. Ezért azután természetes, hogy .borzasztóan nagyok a lakbérkülönbségek. Amikor azonban valaki nyugdíjba ment, nem köti a szolgálati érdek, hogy a legdrágább lakbérosztályban levő helyen töltse nyugdíjas éveit, és gondolkodni lehet olyan megoldáson, nem volna-e helyes, ha a nyugdíjazás után mindenki rangjának megfelelően egyforma lakbér osztályba kerülne és minden nyugdíjazott állami tisztviselő egyszersmindenkorra kültözködési segélyt kapna, hogy ha valaki olcsóbb városba akar menni lakni, ez neki lehetővé tétessék. Meg vagyok arról is győződve, hogy aggodalmak vannak a tekintetben is, hogy ebben az országban a nyugdíjkérdések egész intézése túlságosan nagy adminisztrációi vesz igénvbe és a közvélemény egy része meditál azon, nem volna-e helyes az eddigi rendszert megszüntetni — ezt természetesen nem értem a mostani szerzett jogokra, hanem csak a jövőre — és biztosítási rendszerre térni át olyképpen, hogy minden tisztviselő biztosítsa magát egy államileg garantált biztosító intézetnél. Ez a megoldás valószínűleg gyógyilólag hatna a magyar ifjúságnak arra a beteges törekvésére» hogy mindenki nyugdíjas állásba akar elhelyezkedni, azonkívül pedig véget vetne azoknak az ostromoknak, amelyeknek a magyar kormány különleges gráciák miatt a kegydíjak és nyugdíjak terén állandóan ki van téve. Igen t. Képviselőház! Bátor vagyok ezek után áttérni a kereskedelemügyi és az iparügyi tárcára. Mondhatom, a legnagyobb örömmel láttam a kereskedelemügyi tárcák életvilágában azt a célzatot és munkát, amelyet a kormányzat kifejt, hogy minél több Önálló keresztény exisztencia alakulhasson. Őszintén megmondom azonban, hogy nem tudok egyetérteni azzal az irányzattal, amely újabban mindig több és több felülről diktált szövetkezetet hív életre, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy csak azok a szövetkezetek állják meg az életben a helyüket, amelyeket a fogyasztók, vagy a termelők saját érdekükben teremtettek meg és az állam segítő keze — némi kis anyagi támo gatás mellett — inkább csak irányítólag érezhető. Egyáltalán kerülni kell a felesleges állami beavatkozásokat. Állami beavatkozás csak különleges, fontos esetekben történjék, mert azt tapasztaljuk, hogy csak az az állami heavatkozás ér valamit, amely kifogástalan, ez pedig ritkán sikerül. Az állami beavatkozás inkább a magasabbfokú irányításban érvényesüljön. Nézetem szerint a gazdasági élet egységes organizmus és ha felesleges állami beavatkozásokkal erne organizmus egyik szervének bizonyos erőszakolt támogatást adunk, a gazdasági organizmus másik része rendesen nem ilyen mértékben, hanem fokozottabb mértékben sínyli meg ennek következményeit. Az iparügyi tárca keretében bátor vagyok egy gyakorlati problémát is felvetni, amelyet tulajdonképpen már a bizottsági ülésen is felhoztam a tárca költségvetésének tárgyalásakor. Ennek lényegét csak röviden, távirati stílusban mondom el. Ez abban áll, hogy az előre törő gyáripar miatt természetesen a kisipar bizonyos rétege folyton sorvad. Ez a sorvadás különböző kompenensekből áll elő. Az egyik