Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-1035

Az országgyűlés képviselőházának 163. il len érdekképviseletet és az érdekképviseletet becsempésszük a képviselőházba. T. Ház! A?! én meggyőződésem szerint Magyarország magatartását, önmagához, évezredes európai hivatásához való hűségét, egész európai jelentőségét ezekben a nehéz időkben és e nehéz idők felszámolása után .iórészt abból fogják megítélni, hogy nemzedékünk hogyan tudott ragaszkodni a maga szellemiségéhez és a maga nagy történelmi kincseihez, köztük elsősorban alkotmányához. Szerintem ínég akkor sem szabad a népképviseletet feladni Magyarországon, ha az egész kontinens áttérne más rendszerre. Nem először történnék meg. hogy mi az egész kontinenssel szemben más alkotmányos elveket vallunk és élünk. Szent Istvánnak nem jutott eszébe a szomszédos német világnak akkori feudális intézményeit átvenni, (Ügy van! jobbfelől) Szent István inkább visszanyúlt kétszáz évvel visszafelé és egy halott törvénykönyv formáit vette elő csak azért, hogy a tökéletlen és együgyű feudális rendszerhez ne kelljen Magyarországot hozzácsatolni. Ott volt a reneszánsz, a mi legnagyobb reneszánsz királyunk: Mátyás király. Hiába mondják, hogy diktátor volt. Mátyás király egyike volt a legnagyobb alkotmáivvtovábbfejlesztő uralkodóknak. (Váczy József: Erőskezű volt!) Mátyás királv az akkori kisebbnasryobb reneszánsz diktatúrák idejében meg tudott maradni — igaz, hogy a nemzet kényszerítette is arra, hogy maradjon — alkotmányos uralkodónak. Akkor sem alkalmazkodtunk a kontinentális formákhoz. Ott van az abszolutizmus kora. A felvilágosult abszolutizmushoz sem alkalmazkodtunk, még olyan nagyszabású egyéniségek elgondolásaihoz sem, mint amilyen II. József volt. 1848-ban is meg tudtuk őrizni a magunk alkotmányosságának történelmi jellegét, 1867-ben is. T. Ház! Most, ebben a világválságban akarjuk megváltoztatni alkotmányunk jellegét és éppen Teleki Pál miniszterelnök úr, aki mindig hangoztatja a hagyományt és az alkotmányosságot? Minden erővel ellene szólok és ellene leszünk annak, hogy itt egy hibrid, a népképviseleti gondolatot az érdekképviseleti gondolattal összevegyítő reformot hozzunk, mert a mi Corpus Jurisunk alkotmányos szempontból gyönyörű egység, nem szeretném, ha a mi nemzedékünk törvényalkotását majd bicskával kelljen kivakarni a Corpus Juris magyar szent könyvéből. Ha az országban valami forrongás vagy esetleg a rendkívül súlyossá válható külpolitikai viszonyok miatt talán arra volna szükség, hogy megerősítsük a végrehajtó hatalmat, a legtermészetesebb volna, hogy a magyar kormányzó hatalmát erősítsük meg, akinek kezében van a hadsereg. (Ügy van! Ügy van! bal felől.) Ha minden kötél szakad, akkor az országgyűlés bizonyos időre — mondjuk, a háború idejére,— ruházza a kormányzóra részbeiu vagy egészben a maga hatalmát, de nem szabad hibrid és később esetleg nagyon sajnálatossá váló alkotmányreformokkal kisérletezni. (Ügy van! Ügy van! half elől.) T. Ház! Ezek után áttérek külpolitikai, témámra. Teljesen egyetértek a kormánynak azxal a felfogásával, hogy külpolitikai kérdésekben mindnyájunkra, az ellenzékre is a legnagyobb óvatosság és önkritika kötelező. Odáig azonban nem mehetünk, hogy elfogadjunk egy olyan alkotmányellenes dogmát, hogy a külpolitikát teljesen kizárjuk a nyilvános diszkusszió köréből és azt hirdessük, hogy a külpolitikában mindenkinek okvetlenül a kormány álláspontján kell állania. Ahhoz ä párt- I lése 1940. november 29-én, pénteken. 1035 közi megállapodáshoz én is tartom magamat, hogy kényes külpolitikai kérdéseket lehetőleg ne hozzunk a plénum elé, hanem azokat a külügyi bizottságban tárgyaljuk meg, de odáig már nem mehetek, hogy itt ki ne mondjam világosan a véleményemet, amely szerint a magam részéről nem helyeslem a kormánynak a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozását, ezzel nem azonosítom magamat és ez ellen tiltakozom. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) Természetesen nem megyek bele e kérdés kimerítő vitatásába, hanem a kormányadta külpolitikai keretek között kívánok foglalkozni egy rendkívül fontos és számunkra döntő jelentőségű kérdéssel, amelynek tárgyalását szá momra igen könnyűvé teszi a külügyminiszter úrnak a külügyi bizottságban elmondott beszéde és annak következő mondatai (olvassa): »A kormány terve Jugoszláviával a kapcsolatok még szorosabbra fűzése. Okom van feltételezni, hogy Belgrádban is hasonló vélemény alakult ki. Nekünk nem érdekünk a jugoszláv állam politikai vagy gazdasági gyengülése és Jugoszláviának is érdeke az erős, megbízható északi szomszéd. Közös erővel sikerül talátn visszaállítani a Balkán megrendült nyugalmát, vagy legalább is a nyugtalanság veszedelmes kilengéseit határainkon megállítani«. T. Ház! Ezek között a keretek között kívánok a továbbiakban foglalkozni a magyardélszláv viszony kérdésével. Erről a kérdésről beszélnünk kell, mert önmagában a leghelyesebb hivatalos külpolitika sem elég, hanem szükséges hozzá, hogy nyomatékot adjon neki a közvélemény, a nemzet együttakarása. De a külügyminiszter úr említett szavaiban kifejezésre jutott felfogása szerint sem árt talán a kormánynak, ha mi innen a képviselőházból és annak ellenzéki oldaláról is világosan megmondjuk, hogy ebben a jugoszláv-magyar barátkozásban az egész magyar nemzet teljes lélekkel vesz részt. (Ügy van! Úay van! — Taps a jobb- és baloldalon és a középen. — Mozgás a szélsőbaloldalon.) Ha a multat tekintjük, bevallhatjuk, hogy igenis követtek el hibákat mindkét oldalon. Egészen röviden akarom vázolni, hogy mi, magyarok hol követtük el a hibákat. Az egész középkorban s azután is, azt lehet mondani, egészen a XIX. század közepéig, valósággal testvéri viszonyban éltünk a horvátokkal, de rendkívül erős kapcsolataink voltak a szerb nemzettel is. A

( Hunyadiaknak hűséges és vitéz szövetségesei voltak a szerbek. (Ügy van!) A XIX. században megromlott a viszony, de 1867-ben Deák Ferenc fehér lapot terjesztett a horvát nemzet elé. Rendkívül bölcs és zseniális gondolat volt ez Deák Ferenc részéről. Sajnos, a nemzet nem értette meg igazán, mert nem fejlesztettük tovább a fehér lap^ politikáját, hanem, fájdalom, kicsinyesen — például a szerencsétlen vasúti pragmatikára gondolok — egyet-mást mindig elvettünk abból, amit már megadtunk, a helyett, hogy a fehér lap politikáját tovább folytattuk és tökéletesítettük volna. (Ügy van! balfelől.) Deák Ferenc külpolitikai partnere, Andrássy Gyula nemcsak komoly horvátbarát, hanem ugyanakkor szerbbarát politikát is csinált. Nagy tervei is voltak ebben az irányban. Nem fejtegethetem most, hogy azok miért nem teljesülhettek, de bizonyos, hogy akkor még erősen megvolt az egész délszláv néo iránti magyar baráti készség és az együttműködésre való készség. Andrássy Bosznia okkupációját is ellenezte. Volt azután egy korszak, a századforduló körül, amikor talán csak az egyetlen Ugrón Gábor oroszlánhangjában zendült meg