Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.
Olalszámok - 1939-VIII-880
8&0 Az országgyűlés képviselőházának 160, nek, hanern olyan visszahatást támasztanak bizonyos rétegekben, amely csak elodázza ennek a kérdésnek nyugodt és higgadt megoldását. (Pándi Antal: Es akik undorral fognak ennek a kéraésneK megoldásához!) Elnök: Kérem Piáindi képviselő urat, méltóztassék a közbeszólásoktól tartózkodni. Tildy Zoltán: Itt meg kell említenem azt a kérdést, amelyet én már számtalanszor hoztam ide a Ház elé, de amelyet mindannyiszor ide fogok hozni, valahányszor erre alkalmam lesz. Ha vannak érvek, amelyek azt mondják, hogy egy mindenkit kielégítő földreform céljára nincsen elegendő szántóterület Magyarországon akkor végre forduljunk ahhoz az eszközhöz, amely a kezünkbe ad egy, a földreform céljaira alkalmas hatalmas földterületet. Az olasz földbirtokpolitika egyik legjelentősebb tényezője a talajjavítás. Itt ebben a képviselőházban az utóbbi időben már nemcsak én sürgettem, hanem többen is szóvátettük ós állandóan sürgettük az alföldi szikes talajok megjavítását. (Ügy van! Úgy van! — Bajcsy-Zsilinszky Endre: Több mint 1 millió hold!) Egyesek szerint -»*- szakértők szerint — 600.000, mások szerint 800,000, ismét mások szerint 1 millió katasztrális holdról van szó, amely terület lényegében csak minden második esztendőben terem, ha terem, amelyet pedig egy egyszerű eszközzel, tisztán emberi munka hozzáadásával termőképessé lehet tenni. A földreform céljaira itt van óz a föld, hozzá kell venni a szegény embereket és kötelezni őket arra, hogy ezt a földet — természetesen bizonyos segítséggel — megjavítsák. Volt már idő, hogy valamelyik kormány elnökével gyakorlati megállapodásra jutottam ebben a kérdésben, de mihelyt ez sikerült, az illető kormányelnök úr megbukott és újra kellett kezdenem ennek a problémának feszegetését. A szakértők megállapították, hogyha magángazdaságilag nem is egészen rentábilis, illetőleg kifizetődő ez a szikDavítás, közgazdasági, nemzetgazdasági szempontból feltétlenül az. Ezeken a földeken mindenütt ősi színmagyarság él, küzd, verekszik ezzel a nehéz földdel és azzal a nehéz éghajlattal, amely ráborul. Az egyik legelsőbbrendű nemzeti probléma ennek a kérdésnek megoldása. Hangsúlyoznom kell azonban a földkérdéssel kapcsolatban azt is, hogy az előző úgynevezett földreform kártételeitől meg kell szabadítani azokat, akik részesedtek benne. Ez az előző földreform szegény kicsi magyarokat dobott ki a nagy alföldi határokba, a községektől 15—20 kilométer Távolságba, járhatatlan utak mellett. Természetes dolog, hogy abból a gazdálkodásból, amelyik ilyen földön akkora távolságban adódik, ezek a szegény emberek nem tudják kifizetni az évi járandóságot, szinte szegényebbekké váltak azzal az egy-két hold földdel, amelyet kaptak, mint amilyenek azelőtt voltak. Az előző házhelyakció és földreform kártételeit, hibáit ki kell küszöbölni végre egy radikális megoldással. De a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét is feltétlenül biztosítani kell. Ebben a tekintetben több felszólalás hangzott már el az appropriációs vita során is. De hadd állapítsam meg, hogy a mezőgazdaság meg is érdemli azt, hogy ha kell, esetleg más termelési ágak rovására is segítsenek rajta. Büszkén emlékezünk meg^ itt a Háziban a fejlett magyar nagyiparról. Amikor erről van szó, eszembe jut néha egy tiszántúli kis református templom, amelyről hallottam egy adomát, -nem tudom igaz-e vágy nem. Ennek a temp- | ütése 19AO november 26-án,. kedden.. lomnak a falában állítólag van egy márványtábla és ezen a következő felírás: »Építtette ez és ez a nemes familia az eklézsia költségén.« T. Ház! Nagyon sok újonnan fundált magyar iparvállalat falába is el lehetne helyezni ilyen táblát és felírni rá: »épült jórészben a magyar mezőgazdaság költségén«. (Ugy van! a baloldalon.) Ezt nemcsák én állítom: állították azok is, akik annakidején a Bethlenkormányzat alatt propagálták ezt az iparfejlesztést. Nyiltan megmondották az ország színe előtt, hogy a magyar mezőgazda Ságnak igenis áldozatot kell hoznia a magyar iparért, de tessék rágondolni arra, hogy az ipari nyersanyagbeszerzés területén évek hosszú során keresztül mennyit áldozott a magyar mezőgazdaság a maga terményeinek jövedelméből! Meg kell állapítani, hogy a magyar mezőgazdaság ma is nehéz helyzetben van. Nehéz helyzetben van a szörnyűséges esztendő hatása alatt is, de egyébként is. Bírálták a kormányzatnak sokszor következetlen árpolitikáját. Nemcsak erről az oldalról: Lukács Béla igen t. képviselőtársam, a kormánypárt^ elnöke,, maga is megállapítja, hogy ezen a téren kívánnivalók vannak. Nagy probléma a mezőgazdasági munkásság munkával való ellátása. A munkabér kérdését, — hadd hangoztassam ezt azokkal szemben is, akik azt mondják, hogy itt semmi sem történt — bizonyos mértékig törvénnyel rendezte a kormány. Ezt a törvényt rendkívül helyeselték azok közül a képviselőtársaim közül is többen, akik ma ezen az oldalon ülnek, akik szomszédságának örvendhetünk. A szikjavítás kérdéséről megemlékeztem, de hadd mondjam meg, hogy úthálózatunk, különösen a Nagyalföldön, ahol elmaradottabb állapotban van, mint az ország többi részén, sürgős kiépítésre szorul. Hadd tegyek említést arról a problémáról, amelyet vármegyém, Békés megye törvényhatósága feliratban terjesztett a kormány elé* Kötelességemnek tartom, hogy ennek a feliratnak egyes kitételeit ismertessem ai Ház előtt. A Duna—Tiisza-csatorna elkészítéséről van szó. Gróf Teleki Mihály földmívelésügyi miniszter úr, ha jól emlékszem, költségvetési beszéde során azt mondotta, hogy a kormány foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ebből a memorandumból kiderül, hogy milyen szempontok tennék nagyon szükségessé ennek a csatornának elkészítését. (Olvassa): »A Duna—Tisza-csatorna valóságos délibábja ennek az országnak. Évszázadokra visszamenőleg ott lebeg minden magyar érték szeme előtt. Mindig megmutatja azokat a nagy realitásokat, amelyek a megépüléséhez, fűződnek, hogy azután a valóraválás közelében szinte érthetetlenül eltűnjék. r Jellemző, hogy nin'cs egy korszak, amely értékét az európai viszonylatokba beállítva, fel ne ismerné és nines egy korszak sem, amely a felcsillanás után távolabb ne látná magától a gondolat megvalósulását, mint valaha.« Hivatkozik ez a memorandum arra, hogy már Széchenyi István is felismerte ennek a csatornának fontosságát. Továbbá azt mondja, hogy (olvassa): »A kérdés legmélyebb és legalaposabb ismerője, Sajó Elemér szerint a DunaTisza-csatorna kérdése nem is csatornakérdés. Tegyük fel, — így ír — hogy folyóink helyén vasútvonal lenne és Szolnoktól- vagy Csongrádtól 600—800 kilométeres kerülővel kellene a vasutakat felhozni Budapestre. Kétségtelen,, hogy azt a két vasútvonalat, ha mindjárt 50?
