Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-821

Az országgyűlés képviselőházának 159. nek éppen a közfunkciónak ellátása szempontja DÓI miiyen hátrányai lehetnek. Teljesen tisztában vagyok azzal, magam is méltányoltam felszólalásom elején, nogy a pénzügyi kormányzat a mai lehető segelt között tovább nem mehet, mint ameddig eljutott, de a költségvetési felszólalásnak talán éppen az a lényege, hogy a legközelebbi esztendőre szóló költségvetés előmunkálatai során mar az elhangzott felszólalások, amennyire egyáltalán lehetséges, figyelembevétessenek. Már most, ha ez a helyzet, akkor bátorkodom rámutatni egy-két olyan következményre, amelyet az von maga után, hogy a tisztviselők még mindig eléggé alacsonyan vannak dotálva. EUsősorban jelentkezik a köztisztviselői életszínvonal süllyedésében. Nem lehet az életszínvonalat ma ugyanazokkal a statisztikai adatokkal mérni, mint ahogyan mérték a, háború előtt, nem lehet kizárólag a ruházkodási és lakásszükségleteket stb. figyelembe venni. Külföldi statisztikusok megállapították. — de nem is kell ahhoz statisztikusnak lenni, ha az ember kissé körülnéz az életben, rögtön láthatja — hogy különösen az úgynevezett középosztálynak, a tisztviselői kategóriának szükségletei ma már nem kizárólag a puszta megélhetésre szorulnak, hanem bizonyos kultúrigényei is vannak, sőt éppen a közfunkciók jó és helyes ellátása, a maguk továbbképzése szempontjából rendkívül szükséges volna, hogy például a maguk szakirodalmi műveltségét fejleszthessék, tanulmányokat végezhessenek, ami a mai viszonyok mellett — mondanom sem kell — szinte teljességgel lehetetlen. (Meskó Zoltán: Ügy van!) A másik kérdés, hogy a köztisztviselői állások tekintélye is leromlik ezzel egyidejűleg, bár az egyik oldalon mindig vannak hangok, amelyek a köztisztviselőkkel szemben hánytorgatják a szerintük magas és mindenesetre fix megélhetést jelentő jövedelmet. Ez lehet igen olcsó és kellemes eszköz^ bizonyos propagandaszempontokból, egyébként azonban tagadhatatlan, hogy mindazokat a külsőségeket is, amelyeket a köztisztviselői tekintély megkíván, a mai fizetési viszonyok kijzött lehetetlenség biztosítani. A harmadik tünet az, hogy maga az állam is kénytelen ezeket a csekély fizetéseket itt-ott különböző — hangsúlyozom — legális mellékes tiszteletdíjakkal kiegészíteni, amit semmi^ szín alatt sem tartok helyesnek és egészségesnek annál kevésbbé, mert itt először nem lehet igazságos elosztást produkálni, másodszor, mert a tisztviselőknek önérzetét is sérti, (Ügy van! balfelöl.) hogy kénytelenek legyenek ilyen mellékesek után szaladgálni. Ezek a mellékesek, ha az egész adminisztrációt vesszük figyelembe, pláne az autonómiákat is, az egész országban együttvéve tekintélyes összegre rúgnak. A tisztviselőknek sokkal kellemesebb volna, ha ezt a tekintélyes összeget igazságosan elosztva inkább fizetésre fordítanák, bár teljesen tisztában vagyok azzal, hogy komoly és nagy fizetésemelést ezzel nem lehet elérni. De mindenesetre megnyugtatóbb volna ennek megvalósulása, különösen, ha ezek a pótlékok esetleg a nyugdíjba is beszámíthatók volnának. Mármost mi történt a multbanl Éppen azért, mert a világháború után bekövetkezett nehéz pénzügyi viszonyok folytán az államhatalom kénytelen volt — elismerem, hogy kénytelen volt — ilyen eszközökhöz nyúlni, ennek másik következménye viszont az lett, hogy úgy próbálták még ellensúlyozni a köziilése 19UO november 25-én, hétfőn. 821 tisztviselők nehéz helyzetét, hogy a magasabb állások felé nagyobb előretörési lehetőségeket biztosítottak. JNem vagyok híve annak a rendszernek. Közismert tény, hogy a magas állásokban ma aránylag igen sokan vannak szemben a békebeli helyzettel, amikor még a negyedik és ötödik fizetési osztályba tartozók szinte ritkaságszámba mentek. (Meskó Zoltán: Az egész ország szinte személyesen ismert minden miniszteri tanácsost!) Jól mondja Meskó t. képviselőtársam, a miniszteri tanácsosokat akkoriban az egész ország- ismerte és azok általános tekintélynek örvendtek, ma pedig ezekben az állásokban bizonyos infláció következett be. De bekövetkezett egy másik tünet is, amelyet nagyon helytelenítek és ez az, hogy a nagyobb fiztések hiányát cím- és jellegadományozásokkal próbálták ellensúlyozni» (Remény i-Schneller Lajos pénzügyminiszter közbeszól.) — látom, a pénzügyminiszter úr is egyetért velem ebben a kérdésben — ami arra vezetett, hogy a tisztviselők egy tekintélyes részéről, bár százalékosan meg van szabva, hány léphet elő, az ember nem tudja, hogy miniszteri tanácsos-e az illető vagy osztálytanácsos, vagy hogy miért osztálytanácsos, miért titkár, vagy hogy csak a címet viseli-e, még a köztisztviselők maguk közt sem ismerik ki magukat. (Meskó Zoltán közbeszól.) Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztassék megvárni, amíg sorra kerül. Donáth György: A köztisztviselő problémától függetlenül sem tartom helyesnek a címeknek és rangoknak ezt a mérhetetlen inflációját. Csak rövid idő áll még rendelkezésemre, mégis méltóztassék megengedni, hogy megkíséreljem, hogy egy-két megoldási módozatra rámutassak, amelyek talán alkalmasak volnának arra, hogy ezt a kérdést közelebb vigyék a megoldáshoz. A legfontosabb a fizetések rendezésénél az, hogy az necsak alkalmi és percentszerű legyen, hanem próbáljanak meg az állami igazgatás minden ágára kiterjedő olyan státus-rendezést hozni, amely a modern követelményeknek is megfelel. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy az egész rendszert jóformán szó szerint vették át az osztrák rendszerből, amelynek — elismerem — igen sok előnye volt annakidején, az kétségtelen, hiszen a mi fizetési rendszerünk a többi államéhoz képest a jók közé tartozik, mégis a modern idők új szisztémát követelnek. Ebben a tekintetben bátor vagyok rámutatni arra, hogy már több ilyen kísérletezés is történt, részben külföldön az állami igazgatás keretében, részben nálunk is egyes magánvállalatoknál. Olyan parallel fizetési rendszereket próbáltak megállapítani, amelyek egyfelől lehetővé teszik mindenkinek» hogy a becsületesen leszolgált szolgálati évek arányában a fizetése emelkedjék, de ez nem teszi okvetlenül szükségessé azt, hogy mert valaki 20-^-30, vagy 35 évig szolgált az államnál, azért okvetlenül magas rangot és a magas ranggal járó felelősségteljes beosztást is kapjon. Ma az a helyzet, hogy ha valaki 35 vagy 40 éve szolgál — fogalmazási vagy más státusnál — ez a szolgálati idő az esetek túlnyomó többségében bizonyos rangfokozattal jár, legyen az például miniszteri tanácsos, vagy osztályfőnök a miniszteriális igazgatásban és akkor magától értetődően megkapja a munkakört is, amely azzal együtt jár. Én sokkal jobban szeretném, ha olyan szisztémát tudnánk megállapítani, amely lehetővé tenné, hogy a tisztviselő a szolgálati évek arányában magasabb fizetést kapjanak, de ugyan-