Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-760

%Ô Àz országgyűlés kepviselöházánoJt iSê. volt a dolga, osztoztak a virágzás áldásában, ha nehéz iaőket, háborúkat, harcokat élt, a ma­gyarral, együtt. küzdöttek és együtt szenved­tek. (Ügy van! a jobboldalon.) Jennek igazolá­sára legyen szabad csak néhány példát említe­nem a magyar történelemből. Hogy a betelepített idegen nemzetiségek mennyire átitatódtak a magyar föld erejetői, a magyar szellemiségtől és a magyar történe­lemtől, példa erre a török háború ideje, ami­kor a Jurisicsok a magyarsággal együtt küz­döttek a törökkel; példa erre a hazai néme­teknek hazafias, kötelességteljesítő küzdelme, amelyben együtt vívták harcaikat az idegen támadások ellen és harcoltak ellenségeinkkel; mert nekünk voltak Pöltenbergeink, aradi vér­tanúink, amikor hazai németemk a Habsburg­uralom ellen a magyar szabadságért küzdöt­tek és meghaltak. (Ugy van! a jobboldalon.) Ebben a küzdelemben tanújelét adták nemzeti­ségeink annak, hogy a magyar történelem, a magyar föld és a magyar levegő itatta át a lelküket, tette őket magyar állampolgárokká s nem kellett őket magyarosítani, mert a lel­kükben voltak magyar hazafiak. (Ugy van! a jooboldahn.) Vagy beszéljek Kákóezi fejede­lem tót harcosairól, akik a szabadságküzde­lemben vele küzdöttek vagy a gens fidelis­simaróL amely Rákóczinak leghűségesebb harcos katonáit adta? Mélyen t. Képviselőház! Amikor a nem­zetiségi kérdésről szólok, úgy érzem, hogy a magyar birodalom területén a nemzetiségek a szentistváni állameszme alapján nyertek el mindig azt a kulturális és népi fejlődést, amellyel meg tudtak maradni évszázadokon át, megőrizve népi és faji jellegüket, szabad­ságukat s velünk együtt éltek, fejlődtek és gazdagodtak. Ezt a két képet szemlélve, úgy érzem és úgy látom, hogy nagy hibának kel­lett valahol történnie, ha mégis ezeket a nemzetiségeinket néha a történelem folyamán ellenünk állították. Ennek mindig az volt az oka, hogy ez a gyújtóanyag idegenből, kívül­ről került a magyar nemzetiségek közé, (Ügy van! a jobboldalon.) mert ezek megelégedettek voltak s ha idegenből nem izgatták, nyugodt dolgos polgárai voltak a hazának. (Taps a, jobboldalon.) Legyen szabad rámutatnom erre egy szomorú történeti példával. Henry Pozzi, ez a híres francia író »A há­ború visszatért« című munkájában a legke­gyetlenebb ítéletet mondja saját francia nem­zete és államférfiai felett a párizsi, versaillesi és trianoni békediktátumokkal kapcsolatban, midőn rámutat arra, hogyan csalták meg az egyes szláv vezetők a francia és antanthatal­mak vezetőségeit, amikor Magyarországról tárgyalva, nemzetiségi ügyeinkben hamis ké­pet állítottak ellenünk a mi ítélőbíránk elé. Azt írja ebben a könyvében, Kogy André Tar­dieu, Clemenceau személyes barátja, aki meg volt bízva azzal, hogy a béketárgyalásokon a békefeltételeket előkészítse, a béketárgyaláso­kon, ahol Benes ügyeskedett és szorgoskodott azon, hogy Magyarországot hamisan bevá­dolja és nemzetiségeinkről hamis adatokat szolgáltatott ellenünk, a kisantantról szólva azt mondta Clemenceau-nak, hogy a Magyar­országgal szemben alkalmazandó békediktá­tumnal nem szabad semmi kíméletet tanúsí­tani azért, mert Magyarországgal a nemzeti­ségei maguk is elégedetlenek. r Ha ezt a történelmi példát állítom azzal az állítással szemben, amelyről előbb szóltam, ak­kor beigazolódik az, hogy itt hamis vádakról, hamis adatokról volt szó, amelyekkel minket ülése Í9lÓ november 22-én, pénteken. csak bevádoltak a békekonferenciák előtt. Min­den rágalom ellenére állítom azonban, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek az egész történelem folyamán tanújelét adták annak, hogy ha a magyar nemzet megbecsülte őket, ők békés és dolgozó polgárai voltak e hazának. (Úgy van! a jobbaldalon.) Magyarország soha olyan egyenlőtlen bánásmódot nem tanúsított nemzetiségeivel szemben, amilyennel az utód­államoknál találkozunk a 22 éves elnyomatás ideje alatt. (Ügy van! — Taps a jobboldalon.) Mélyen t. Ház! Miután vázoltam és ismer­tettem nemzetiségeink együttfejlődését a ma­gyar nemzettel, legyen szabad rámutatnom arra, milyen volt a mi nemzetiségi jogalkotá­sunk a történelem folyamán. Az 1868. évi XLIV. te. volt az, amely már intézményesen meghatározta és lefektette nemzetiségeink jo­gait. Ez a törvény szószerint a következőket mondja (olvassa): »Magyarország összes hon­polgárai az alkotmány alapelvei szerint is politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan, egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nem­zetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.« Mél­tóztatnak látni, ez a jogalkotás akkor született meg, amikor az osztrák abszolutizmus nyomása alól felszabadult magyarság szebb és boldogabb fejlődésnek indulhatott, amikor szebb betelje­sedés állt előtte, s ezt a jobblétet és sorsot mindjárt megosztani kívánta nemzetiségeivel, amikor részesíteni akarta őket ebben a munká­ban, s annak áldásaiban is. Első lépése a bécsi kiegyezés után az volt, hogy nemzetiségeink egyenjogúságot adott. Ennek a törvénynek kü­lönböző pontjai biztosítják a nemzetiségeknek nyelvük szabad fejlődését, nyelvük szabad használatát, s kulturális és gazdasági fejlődé­süket. Az 1921. évi XXIII. te, az 1923. évi 4800-as számú miniszteri rendelet, majd az 1924:11. te, az 1935. évi ll.OOG-es számú miniszterelnöki ren­delet ugyanígy intézkedik nemzetiségeink jo­gainak biztosításáról. Kiterjednek ezek arra is, hogy az iskoláztatás terén mindegyik nem­zetiség a maga nyelvét használhassa. Felvetem a kérdést, hogy ha a magyar állam ilyen loyá­lisan és konciliánsan törekedett gondoskodni nemzetiségeiről, honnét volt mégis az, hogy nemzetiségeink és az állam többször ütköztek. sőt ellentétbe kerültek. Első helyen magunkat nézem és rámutatok arra, hogy voltak hibák mindezen törvényalko­tások ellenére, hogy hatóságaink azokat nem respektálták eléggé, és — a nemzetiségeknek különösen érzékeny pontja ez — nyelvi kérdés­ben nem voltak eléggé türelmesek és megértők. Ezek okoztak néha ütközést az állam, a kor­mány és a nemzetiségek között. Ebből le kell •vonnunk a tanulságot. Tisza István is annak­idején ezt a kicsinyes, kisyonalú politikát a tyúkszemrehágás politikájának nevezte és messzemenőleg elítélte. Nekünk ebből tanul­nunk kell és azt a következtetést kell levon­nunk, hogy ha a mi nemzetiségeink kezelése terén a múltban hiba volt, azt ki kell küszö­bölnünk (Úgy van! Ügy van!) és ezeknek a hi­báknak a jövőben előfordulniok és megismét­lődniük nem szabad. Nem érdektelen, ha itt röviden rámutatok arra, hogy a hazai nemzetiségek között külö­nösen a németség volt az, amely megértette ezt az 1868. évi XLIV. tc.-et és élt is abban biztosított jogaival. Különösen az erdélyi szászság indulhatott békés fejlődésnek, kilenc középiskolája, gimnáziuma volt már a béke­időben, számos alsófokú iskolája, nagyon sok

Next

/
Thumbnails
Contents