Képviselőházi napló, 1939. VIII. kötet • 1940. november 20. - 1940. december 3.

Olalszámok - 1939-VIII-711

Àz országgyűlés képviselőházának 157. ülése 19UO 'november 21-én

} csütörtökön. 711 szerű megoldását, de igenis ad szociális érzést, ad szociális gondolkodást, hirdeti a szociális igazságot, a szociális szereteteit és tűrteti gazdagnak és szegénynek, 'munkásnak és munkaadónak egyaránt a szociális kötelességeket. A kultúra is dekadens, rothadó és bomló kultúrává válik a vallásnak és aa erkölcsnek emelő és tisztító ereje nélkül, tehát igaz az, hogy a kettőnek igenis köze van egymáshoz és hogy a közélet minden területén érvényesülnie kell a keresztény gondolat szellemének, lelkének, etikájának és erejének. (Ügy vaïij. Ügy van!) Hamis illúzióból és a tragikus emberi természet félreismeréséből és ' nem ismeréséből származó hit az, hogy lehet megbízhatóság, lehet felelősség, lehet kötelesség-tudás, amely az " embernek úgynevezett társadalmi ösztöneiből és politikai belátásából származik- Ez óriási tévedés. Vallás nélkül nincs erkölcs, vallás uélkül csak erkölcsi csőd van és Franciaország mostani rettenetes tragédiája a laikus morálon nevelődött francia lélek összeomlása és tragédiája volt. {Ugy tan! Úgy van!) Elindult egy ilyen irány annakidején Olaszországban is s oua vezetett ahhoz a nemzeti szerencsétlenséghez, amely Áduánál érte azt a nemzetet és csak Mussolini zsenialitása találta meg a ragyogó szintézist a nemzeti nevelés ós a keresztény nevelés között olyanféleképpen, hogy minden egyes balilla, egy avantgardista és fasiszta j egységnez egy katolikus papot állított, aki biztosította a nemzeti nevelés mellett a valláserkölcsi nevelést is; és csak ezzel a neveléssel tudta ezt a nemzetet ilyen hatalmas, imponáló erőkifejtésre képesíteni és a nemzeti erőket ilyen hatalmasan felfokozni. Mi is katasztrófa felé sodródnánk, ha letérnénk erről az egyetlen igaz és helyes útról, mert a magyar lélek teherbíróképessége és áldozatot vállaló készsége roppanna meg és omlana össze. Van azonoan ennek a valláserkölcsi iskolai és állampolgári nevelésnek indokolása a nemzeti gondolatban is. Utalok egy aktuális jelenségre. A megszállás sötét évtizedeiben a megszállott területen a magyar nemzeti gondolatnak, szellemnek, érzésnek és hűségnek várai j a felekezeti iskolák voltak. (Úgy van! Ügy van! \ — Nagy taps.) s éppen ezért indítottak irtó hadjáratot ezek ellen az iskolák ellen. Az állam ereje, az állam biztonsága, az állam élete az állampolgárok erkölcsi értékétől és lelki kultúrájától, függ. Teljes erkölcsi értékű állampolgárokat és lelki kultúrát azonban csak a vallás erk öilos elveivel erőivel és szellemével lehet nevelni és adni. Engedelmesség, tekintélytisztelet, önfeláldozás, hűség, önismeret, önkritika, ezek mind erkölcsi értékek ós egyben állampolgári erények is és csak a vallás mélységeiből meríthetik fenntartó és éltető erejüket. Az önzés szörnyű erejét, az aurea sacra fames-t, az arany démoni hatalmát, a szertelen ambíciót, felelőtlenséget és lelkiismeretlenséget, az akarat makacsságát, a gyűlöletet és a láncait széttépő szenvedélyek vad viharát, ezeket az eminensen antiszociális és államot szétbontó vad erőket csak a keresztény morál erejével lehet megfékezni. (Ügy van! Ügy van! — Nagy taps.) Történelmi igazság az, hogy egyetlen egy nemzetet és államot sem tud fenntartani egyesegyedül és kizárólag a fegyverek ereje, vagy a gazdagsága, vagy a szerencséje, hanem csakis a lélek és a lélek ereje. (Ügy van! Ügy van!— Taps.) A lélek ereje pedig az erkölcs és az erkölcs forrása a vallás, a vallás központja pedig az Úristen; és nincs az a KÉPVISELŐHÁZI XAJPJLÓ' VU".. szervezett, még oly hatalmas erő is, amely &gy nemzetet tönkre tudna tenni és el tudna pusztítani, csak a belső romlás, csak a lélek erőinek megérészkedése, az erkölcsök hanyatlása és a hit világosságának kialvása. (Ügy van! Ugy van!) Itt játszódik le előttünk gigantikus méretekben kifejlődve egy irtózatos, roppant mérkőzés, egy világégés, amely azonban történelemfilozófiai magasságban vagy mélységben elsősorban voltaképpen nem hatalmi tülekedés, hanem egy új világ és egy új világrend születésének vajúdása, minden kínjával es szenvedésével egyetemben: a korlátlan és etikai fékek nélkül való embernek a, közösségért és a közösségben az egyénnek a jogaiért és igazságaiért harcoló szolidáris embernek a harca és küzdelme ez. Nem tudom, hogyan fog végződni ez a küz; delem, de azt tudom, hogy ennek a most folyó harcnak a befejezésével ez a másik küzdelem, az új világrendért való harc nem fog megszűnni, mert ha az élők elernyednének, akkor mint a catalaunumi ütközetben a holtak a vérnek és áldozatnak jogán harcolnának tovább. Erre kell előkészíteni az embert, erre kell felkészíteni és képesíteni a lelket, ez pedig csak a vallás erkölcsnek erőivel, elveivel és szellemével lehetséges. Még egyetlenegy kérdéssel szeretnék ezzel kapcsolatban foglalkozni. Sokszor találkozik az ember azzal az állítással, hogy itt voltaképpen a politikai kereszténység ellen folyik a harc. igen t. Ház! A politikai kereszténység — egy frázis. Éppen olyan frázis, mint amilyen volt annakidején a szabadkőművességnek szótárában a »klerikalizmus«. Erről azt mondotta Bismarck, hogy értelmes és eszes emberek találták ki, hogy értelmetlen és kevésbbé eszes embereket tudjanak vele félrevezetni. Ez éppen olyan frázis, mint a marxizmusnak az az állítása, hogy a vallás magánügy, ami a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a vallástalanság azonban közügy. Ez is egy frázis. Hol látható az, hogy az egyházakban túlfűtött politikai vagy hatalmi ambíció dolgoznék, vagy volna. Az egyházak a közéletben is csak addig a mértékig vállalnak szerepet, amely mértékig nekik a történelem alapján erre joguk van. De egyébként is a keresztény gondolaté az egész élet a maga egész és teljes terjedelmében, kivétel nélkül, annak minden vonatkozásában és minden megnyilatkozásában és e gondolat lelkének és szellemének az egész életet át kell hatnia. Vagy tudja az illető, hogy mit mond és akkor tudatosan akar félrevezetni, vagy a legnagyobb valószínűség szerint nincsen tisztában azzal, hogy mit mond. Ezekután egy-két tiszteletteljes kérelmet szeretnék a pártom nevében is a kultuszminiszter úr elé terjeszteni. Pártomnak dicső és néhai tagja, Prohászka Ottokár 1907-ben a főrendiházban kérte a kántori javadalomnak a tanítói javadalomtól való elválasztását. Azóta ez a kérdés rengeteg sokszor szerepelt már a bizottságokban és a plénumban is. (Meixner Emil: Meg kellene csinálni! — Helyeslés a jobbközépen.) Magam is foglalkoztam már vele. A miniszter úr eziránt teljes megértést tanúsított, mert végeredményben két munkát végez a kántortanító: nagy áldozatot hoz azzal, hogy lemond a vakációról, tehát megérdemli a csorbítatlan kántori javadalmat és miután tanítói teendőit is teljesen és becsületesen elvégzi, természetesen ezeket a jövedelmeket is megérdemli. Ismételten kérném azután a miniszter urai» 103 i