Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-153

Az országgyűlés képviselőházának 153. ülése Ï9U0 november 15-én, pénteken. 4Ú * reskedőknél az áruelosztók, az árubeszerzők zsidók ne legyenek. (Ügy van! Ügy van!)~Eizek í' legfontosabb pozíciók. Ha ezekben keresztélyek lesznek, akkor az egész kérdés magától megoldódik. (Ügy van! Ügy van!) Itt még hozzáteszem ehhez azt, amit Piukovich igen í. képviselőtársam íkiif elejteti beszédéből, hogy zsidó vezérképviselő se lehessen. (Pándi Antal: Nagyon helyes!) Zsidó vezérképviselő ugyanis mes nagyon sok van, ahol lehetett, bennmaradtak. Ezeket kellene eliminálni. (Pándi Antal: (Miért nem éliminai ják? — Felkiáltások a szélsőjobboldalon: Ugyanest kívánjuk mi is! — Felkiáltások jobbfelöl: Akkor együtt vagyunk!) T. Ház! Egy új elgondolása van a kormánynak, amint hallom, olcsó és egységes textiliákat óhajt bevezetni. Itt már eleve kérem az igen t. kormányzatot, hogy ezeket a textiliákat minden szín i alatt csak keresztényeknek adja eladásra, nehogy ezzel kapcsolatban már eleve is a zsidók igyekezzenek elhelyezkedni, mert én azt hiszem, hogy ez egy meglehetősen jó üzlet lesz a .kereszténv kereskedők számára A keresztény kereskedelemnek van egy nagy baja. Nyugodtan beszélhetek róla, mert én nem tartozom azok közé, akiket strómanoknak neveznek. (Pándi Antal: Gratulálok!) Mit látunk ezen a téren

1

? Azt látjuk, hogy előkelő pozícióból nyugdíjba ment emberek elhelyezkednek mint strómanok, de azt is látjuk, hogy névvel és ranggal rendelkező emberek mint strómanok vagy — mint egyszer mondottam — mint ejtőernyősök belezuhannak a jó vezérigazgatói állásokba. Azt is látjulk, hogy zsidó kereskedők, akik iparigazolványuktól már meg vannak fosztva, például olyanok, akik már kiestek abból, hogy pénzüket gyümölcsöztetni tudják, — a zsidó tőkések — szobaleányaikat, kifutóikat szerelik fel ipar igazolvánnyal. Van, aki a barátnőjét ülteti bele hirtelenében az igazgatóságba, lesz belőle ügyvezető és így mindenféle formában kijátsszák a törvényt. Azt hiszem, a legsúlyosabb vizsgálatot kellene tartani ezen a téren, meg- kellene nézni az igazgatósági tagokat (Helyeslés.) és talán nem lenne rossz, ha az egész kereskedelmet képesítéshez kötnők. • Én azt hiszem, hogy a régi liberális korszakból maradt vissza a szabad kereskedelmet hirdető tézis, mert azt hiszem, ebben az országban szabad kereskedelmet keveset láttunk. Itt mindig az kereskedett, akinek tőkéje és pénze volt. Akinek nem volt pénze, nem volt hitele, az akármit csinált is, zöld ágra nem vergődhetett. Itt vagyunk tehát a hiteikérdésnél, amelyre szintén rá óhajtok térni. Valamit kell csinálni ezen a téren, hogy a keresztény kisemberek olcsó hitelt kaphassanak. (Helyeslés.) Figyelmeztetem az igen t. miniszter urat arra, hogy a leghatározottabban követeljen magának beleszólást az önállósítási alap ügyeibe, hogy necsak saját belátásuk szerint csinálják ott a dolgokat, hanem a gazdasági tárcák is beleszóljanak azokba abban a tekintetben, hogy kik kaphatnak támogatást az Önállósítási Alapból. Azt hiszem, hogy így meg lehetne oldani ezt a kérdést. Igaz, hogy ehhez számításom szerint legalább 20—30 millió pengő kellene. Lehet, hogy megéri a dolog, — én azt hiszem, meg fogja érni — mert ezzel legalább az egész kereskedelmet keresztény vonalra tudjuk átállítani. T. Ház! Nagyon sokat kritizáltam, illő dolog, hogy olyanról is beszéljek, amit szívvellélekkel dicsérhetek és ez a m. kir. posta. Láttuk a magyar postát most az országrészek visszatérésénél, látjuk, hogy a honvédség még jóformán be sem vonult az illető helységbe, a magyar posta már rendezkedett, már mentek a levelek, megszólalt a telefon, minden óriási gyorsasággal működött. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) Ez a bizonyítéka annak, hogy a magyar posta — azt hiszem — igen jól megszervezett intézmény. (Felkiáltások jobbfelől.: Éljen a posta! — Egy hang a jobboldalon: Éljen iKuzmich!) Látom, hogy két hét leforgása alatt 240 postahivatalt létesítettek a visszatért Erdélyben, a telefonok, amelyek el voltak szakítva, el voltak törve, már meg vannak csinálva és a telefonösszeköttetés a legrövidebb időn belül helyreállott. Azt hiszem, hogy a postánál nemcsak a vezetőség, hanem a legutolsó kis munkás is megtette a maga kötelességét, mindanynyian, mint valóságos hősök álltak a helyükön, dacoltak az idők viszontagságaival, dacoltak minden nehézséggel és dolgoztak. Beszéltem nem egy olyan postással, aki 60—70 órát dolgozott egyfolytában, nem gondolt arra, hogy enni és pihenni is kell, hanrem csak egyet nézett: a szolgálatot. Amikor erről a helyről a legnagyobb elismeréssel emlékezem meg a magyar királyi postáról, meg kell említenem azt is, hogy ámbár a posta alkalmazottai sokat dolgozták, egy esztendőn keresztül nem élveztek egyetlen napi szabadságot sem. Nem zúgolódtak, nem is kértek szabadságot, mert tudták, hogy szükség van a munkájukra. Most azonban azzal a kéréssel fordulok a t. kereskedelemügyi miniszter úrhoz, hogyha lehetséges volna, adjon valami kis segélyt a posta alkalmazottainak, mégpedig most, a karácsonyi ünnepek közelségére való tekintettel, annak elismeréseképpen, hogy nekik igen nagyrészük volt abban, hogy a visszatért országrészekben a postai és telefonforgalom csodálatos gyorsasággal helyreállott. (Egy hang a szélsőbalolda lon.i A szabadságidőt lehet megfizetni!) A MáVi-nál szintén van ilyen segély rendszeresítve, amint a költségvetésből látom, a posta nál is van segély címén bizonyos összeg felvéve, de mivel a postának 19.719 állandó alkalmazottja van és a költségvetésben segély címén mindössze 20.000 pengőt látok,, legyen szabad annak a szerény nézetemnek kifejezést adni, hogy ez az összeg — legyünk őszinték — kissé kevés. A Máv.-nál, amelynek kevesebb az állandó alkalmazottja, nagyobb összeg szerepel segély címén a költségvetésben és már csak erre való tekintettel is bátorkodom kérni, hogy a t. miniszter úr szíveskedjék ezt az egyenlőtlenséget valahogyan egalizálni. Nem irigylem a segélyt a Máv. alkalmazottaitól, ők is megérdemlik, hiszen láttunk mozdonyvezetőket a felszabaduló Erdélyben, akik hetvenkét óráig teljesítettek szolgálatot egyfolytában, láttunk állomásfelvigyázót három napig egy helyen állani, de úgy, hogy el nem mozdult -a posztjáról, ismétlem tehát, ők is megérdemlik a segélyt, hiszen nagy munkát végeztek. A postánál azonban ezt a 20.000 pengős összeget a költségvetésben valamiképpen emelni kellene. A postához tartozik a rádió kérdése is. Minden állam igyekszik rádióját fejleszteni és erősíteni. Mi egy 120 kilowattos nagy állomással rendelkezünk és van egy kis 20 Ikilowattos állomásunk is. A magyar rádiónak körülbelül 9 millió pengő az évi bevétele, tehát mód van arra, hogy 3 millió pengős befektetéssel egy újabb, nagyon szép, 120 kilowattos állomást létesítsünk, amelynek szükségessége Erdély visz-