Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.
Ülésnapok - 1939-152
Az országgyűlés képviselőházának 152. ülése 1940 november 14-én, csütörtökön. 421 piacra viszi. Mire mi felébredünk , tavasszal, akkor már későn lesz, a lb irkákat,, amelyek a gyapjút adják, régen megettük pörköltnek a hústalan napokon. (Szöllősí Jenő: JBz a különbség a szép beszéd és a cselekedet között! — Palló Imre: Ez a nemzeti (szocialista elgondolás! — Zaj a jobb és a szélsőbaloldalon. — Gruber Lajos: Ezt nem lehet megcáfolni! — Halljuk! Halljuk! — Elnök csenget) . Hozzá kell fűznöm, nehogy félreértés essék, hogy az én kritikám most az árkérdés rendezésével kapcsolatosan nem az árkormánybiztos személye ellen szól, aki nekem régi munkatársam, mondhatnám barátom, akinek képességét és munkáját sokra becsülöm. En azt tartom, hogy ez a rendszer bűne és ebben a rendszerben nincs a világon olyan kormánybiztos, aki me? tudná tenni a maga kötelességét. Inkább csodálkozom azon, hogy az árkormánybiztos kockáztatja a maga presztizsét, ahelyett, hogy már rég lemondott volna erről a pozícióról. (Börcs János: Már egyszer lemondott! — Gr. Zichy Nándor: De jól hangzik ez egy volt miniszter szájából! — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A Corvinról beszéljen! — Zaj. — Elnök csenget) . \ • . n ufeüívmi Az árkérdés rendezéséinél tehát, ha tervszerű gazdálkodást akarok folytatni, stabil jpolitikát kell csinálnom, átgondolt politikát, koncepciót kell végig belevinnem, és ehhez apparátusokat teremtenem. Olyan dolgokat hozok fel, amelyek mind hiányoznak. Ha már most kevés az erőm és kevés az időm arra, hogy gondolkozzam, akkor a kevés apparátusommal a dolgoknak agy szűkebb területét fogom meg és ezt a szűkebb frontot jól tartom. Akkor tehát nem teszem meg azt, hogy kitérek más kérdések megoldására, például a bor maximálására, aminek semmi néven nevezendő indokolása nincs. (Rajniss Ferenc: Ki kereste meg a 20 milliót 1! A zsidó nagykereskedők!) Mi történt a nyári időszakban? A kormány maximálta a bor árát. Azok, akik még bizalommal voltak a kormány intézkedései iránt és pénzre volt szükségük, eladták a bort, Mire már nagyjából mind eladták, szeptemberben újból maximálták, a régi árnak körülbelül kétszeresében. Továbbmegyek. Ideje volt arra az árkormánybiztosságnak, hogy a pezsgő árát is maximálja, mondván, hogy nem érdemes a pezsgő árát emelni hagyni, mert hiszen, nagyjából a termelési költségek változatlanok. Én rendkívül értékelem a kormánynak azt a szociális gondoskodását, hogy a pezsgőfogyasztókat megóvja a túlzott kihasználástól. (Derültség és taps a szélsőbaloldalon.) Viszont, ha a másik oldalon ennek gazdasági jelentőségét nézem, akkor azt kell mondanom, hogy nekünk a pezsgő árát fel kellene emeltetnünk, a fogyasztását súlyos összegekkel megadóztatnunk. Magam is szeretem a pezsgőt, magam ellen beszélek. A pezsgőfogyasztást tehát súlyosan meg' kellene adóztatni, hogy ezen a réven az amúgyis feleslegesen sok flottáns vásárlóerő bizonyos részét levezessük, és nem úgy kellene tennünk, hogy alacsonyan tartjuk a pezsgő árát, hogy ezzel is minél kevesebb pénzt vonjunk ki a forgalomból. Ha ezt a képet áttekintjük, akkor a következőket kell leszűrnünk. Nekünk, ha az időnk, az emberünk kevés, hogy a problémákat a gyökeréig megfogjuk, akkor — 'mint mondottam — néhány, lehetőleg kevés,' de okos elvet kell felállítani és azt maradék nélkül végrehajtani. Ezeknek az elveknek egyike például az, hogy csak az olyan dolgokat fogjuk maximálni a jövőben, amely cikkek árképződésének mikénti kialakulása széles néprétegek ellátása szempontjából döntő jelentőségű. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ezek volnának főleg: a szántóföldi termények közül a kenyérmagvak, a takarmányneműek, a szemestakarmányokat értve, az ebből adódó, vertikális folyamat folytán kialakuló hús- és zsírtermények, tejtermékek, főzelékek és burgonya. Ezeknek az árát pontosan meg lehet állapítani, ezeket maximálni kell egy méltányos árban, a termelő és a fogyasztó számára egyformán kielégítő árszinten. Ha azonban ezek az árak a gazda szempontjából nem volnának olyanok, amilyeneket, mondjuk, ők szívesen látnának, akkor egy másik szektorban, amilyen a hagyma, a bor, a gyümölcs, a borsó és egyéb cikkek, amelyek kevésbbé érdeklik a fogyasztóközönséget, mert hiszen ezek substituálható, más cikkekkel helyettesíthető termények, nem nélkülözhetetlen, létfontosságú cikkek, ezekben a cikkekben kell szabad árat engedni. (Bárczay Ferenc: De akkor nem áll elő túl^ termelés?) Nem lehet ma húsz évre előre programmât csinálni; lehet azonban néhány évre. Ügy vélem, ha ez a konfliktus, amely ma itt Európában folyik, fegyveres részében meg is oldódik rövidebb időn belül, a gazdasági kihatásai kitolódnak, továbbra is megmaradnak. Biztos vagyok abban, hogy mi ezekkel a főbb produktumokkal éppen a külső piacokon minden körülmények között olyan magas árát tudunk elérni, amely már nem rejti magában a gazdák számára az árletörés veszélyét. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Egyrészt tehát a gazdák számára inkább magas árat látnék biztosítandónak, mint alacsony árat, de a túl magas ár ellen megvéd engem az, ha a szántóföldi művelés alatt álló területek minimális részét kapcsolom át ezekre. Különben, ha ezek előállításában hiányok vannak, — miután ezek nem merev csoportok, hanem rugalmasok — áttehetem egyik csoportból a másikba, amint a helyzet megkívánja, csak tudjam azt, hogy mit akarok csinálni. (Lili János: Ebből tanulhatnak! — Szöllősi Jenő: Csakhogy ott nem tudják, hogy mit csinálnak!) Rátérnék most arra, hogy ha már megállapodtam abban, hogy magam elé tűzök egy programmot, leszűrök egy programmot és leszűrök néhány kevés és okos elvet arra, amit majd csinálni akarok, akkor hátra van még a dolog harmadik része, hogy t. i. egy apparátust kell megteremtenem. Hallottam, hogy a külkereskedelmi hivatalnak belkereskedelmi hivatallá való kifejlesztése ma már majdnem eldöntött dolog. Ez megint ugyanúgy egy fél lépés tevése, amikor egészet kellene lépni, mint amilyeneket mindenütt láthatunk. Ezzel a kérdés távolról sincs megoldva. Miről van itt ugyanis szó? Arról, hogy az államhatalomnak a magángazdaság tcrüíetére való beavatkozása az idők folyamán mindinkább bővült. Sorrendben először jött a külkereskedelem. t Amikor ez megvolt, 1936-ban az akkori kormányzat felismerte, hogy az árak alakulásába, illetve alakításába valamiféle módon bele kell folyni, megcsinálta tehát az árkormánybiztosságot. 1939 j ben kitört az európai háború, jöttek a zavarok a nyersanyagellátás terén és ezért a kormányzat jónak látta egy nyersanyagellátó apparátus megteremtését, egy új hivatalnak a gyáripari szervezethez való hozzákapcsolásával. Maid később kiderült, hogy nehézségek vannak a készáruéi-
