Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-150

Áz országgyűlés képviselőházának 150. ütésé 19 AO november 12-én, kedden. 2m Gondolok itt a polgári peres ..eljárásban a » szegenyjog megoldására. A polgári perrend- { tartás Ili §-anak *.{1) (bekezdése ikimondja, hogy szegénységi jogban rendszerint az a tél részesíthető, akinek jövedelme nem több mint a lakhelyén szokásos napszám. Ugyanennek a törvényszakasznak (2) bekezdése pedig azi mondja, hogy a bíróság az összes körülmények figyelembe vételével szegénységi jogban részesítheti azt a felet, aki a perkioitséset fedezni nem tudja a nélkül, hogy saját létfenntartása és azoKnak a hozzátartozóinak tuuggéges eltartása sérelmet ne szenvedjen, akiknek tartására ő törvénynél fogva kötelezve van. Ennek a törvényszakasznak (2) bekezdéséből tehát azt lehetne kimagyarázni, hogy a bírónak az eset körülményei figyelembe vételével joga van a szegényjog kedvezményét megadni annak az embernek is, akinek jövedelme több mint a közönséges napszám, ha olyanok a körülményei. A gyakorlatban azonban a helyzet egészen más. A helyzet ugyanis az, hogy H törvény a bírónak bizonyos diszkrecionális jogokat biztosít ugyan, mégis az illetékmentes*. ség kérdésében a döntés a hatósági bizonyítvány kiadására van bízva, attól függ, tehát a szegényjog megadásában első fokon nem a bíró, hanem a közigazgatási hatóság dönt, amikor a kérelem alapjául szolgáló szegénységi bizonyítványt kiadja. A 72.500/1914. számú igazságügyminiszteri rendelet szabályozza a szegényjog megadására szolgáló szegénységi bizonyítvány alaki és tartalmi kellékeit. A 72.600/1914. számú rendelet pedig kimondja, hogy a szegényjog megadásánál a bíró kötve van a szegénységi bizonyítvány tartalmához. Tehát ha az van a szegénységi bizonyítványban, hogy több a jövedelme az illetőnek mint a lakhelyén szokásos közönséges napszám, akkor nem kap illetékmentességet, pedig a látszat az, mintha kapna, mert az illetéktörvény azt mondja ki, hogy ilyei» esetekben nem jár illetékmentesség. A félnek joga van ilyenkor arra, hogy pártfogó ügyvéd jelöltessék ki neki, azonban illetékmentesség nem jár, pedig e^y szegény fél kiadásainak többségét azok az összegek teszik ki, amolyoikei az illetékeket kell lerónia. Ilyen körülmények között a polgári perrendtartás 112. §-ának (2) bekezdésében biztosított diszkrecionális jog teljesen illuzórikus, mert a fél szegénységi jogot tulajdonképpen abban az értelemben, hogy illetékmentes legyen a peres eljárásban, nem kap. Megtörténik sokszor az is, hogy, mondjuk, egy tízholdas gazdának, aki teljesen el van adósodva, van — mondjuk — nyolc gyermeke, nem kap szegénységi bizonyítványt azért, mert »vagyonos«, pedig ha a bíró megvizsgálhatná az eset összes körülményeit, megállapíthatná azt, hogy a kamatterhek, a közterhek, adok és a többi kiadás levonásával, ennek a tízholdas eladósodott gazdának, akinek még esy csomó gyermek eltartásáról is gonoskodnia kell. — sokkal kevesebb a jövedelme a lakhelyén szokásos közönséges napszámnál Az a nézetem tehát, hogy szükség volna a 72.500/1914. számú igazságügyi rendeletet olyanképpen módosítani, hogy ilyen kirívó esetekben a bíró saját hatáskörében a községi bizonylattól függetlenül megadhassa a félnek a szegénységi jogot vagy pedig- a közigazgatási hatóság a szegénységi bizonyítványban, ama- I lyet kiállít, sorolja fel az összes körülményeket, amelyek alapján a bíró szegény jog kedvezményéhen részesítheti a szegény felet. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szükségesnek tartanám a népi szegénység védelmét a jogvédelem terén és pedig elsősorban a vasúttól s a bíróságtól távolfekvő községekben. Tudniillik ma az a helyzet, hogy a községi és körjegyzők annyira el vannak halmozva munkával, olyan munkával, amely szigorúan véve nem is az ő hatáskörükbe tartoznék, hogy jogi tanácsok adásával nem foglalkozhatnak. A jegyzőknek nincs erre idejük. Szükséges lenne tehát a falura olyan egyéneket kivinni, akik ezeket a közönséges jogi tanácsokat a hozzájuk forduló falusi embereknek meg tudnák adni. Nézetem szerint, ahol a szoeiális titkári állások meg vannak szervezve, azokat úgy kellene átszervezni, hogy a szociális titkárok egyszerű ügyekben jogi tanácsot tudjanak adni, hogy a jog mai dzsungeljeiben — hogy én is használjam ezt a kifejezést — bizonyos útmutatást és irányvonalat .tudjanak adni, mert, sajnos, annyira elszaporodtak az utóbbi időkben a jogszabályok, (hogy ezekben a szakértő is alig ismeri ki magát, hogyan ismerné ki magát az a szegény falusi ember. Szükség lenne tehát arra, hogy a falun éljen olyan valaki, akihez bármikor elmehessen jogi tanácsért, aki neki kisebb ügyekben a jogi tanácsokat, az irányítást megadhassa. Zala vármegye egyes részeiben, déli és délnyugati járásaiban megtörténik, hogy a szegény falusi embernek 30, 40, 50, 60 kilométerről kell beutaznia a városba, hogy egy közönséges jogvitában útbaigazítást, tanácsot kapjon. Felesleges mondanom, hogy a félnek ez rengeteg költségébe kerül és sok munkaveszteségévei jár, pedig ezek mind olyan dolgok, amelyekben a tanácsot megkaphatná otthon a falujában is, ha megfelelő személyek állnának rendelkezésére. (Ügy van! balfelől.) Olyan helyzetet kell tehát teremteni, hogy a falusi ember ottthon juthasson hozzá olcsón, gyorsan és közvetlenül a maga igazához,. Ha pedig a szociális titkári állások betöltésével nem lehetne ezt a kérdést ilyetén módon megoldani, szükségesnek tartanám, t. Ház, a békebírói intézmény felállítását azokon a helyeken, amelyek a vasúttól, -a várostól és a bíróságtól távol vannak. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Tételes törvény, az 1911:

1. te. 756. ^-a rendelkezik a békebíróságról, amikor kimondja, hogy a belügyminiszter a községi bíráskodás gyakorlására békebírákat nevezhet ki; ha a törvényhatósági város közvetlenül a megyei városok és községek vagy körjegyzőségek együttes képviselőtestületei a közigazgatási bi> zottságok útján azt kérelmezik. A törvénynek tehát van egy olyan rendelkezése, hogy kérelmezni lehet a békebíróság felállítását, csak az a haj. hogy éppen ott, ahol leginkább lenne «•/.ükség a békebírói intézményre, künn a vasúttól és a várostól messzefekvő faluban kevesen tudnak róla. A törvényhatósági városokban és a megyei városokban nincs szükség a békebírői intézmény megszervezésére, mert hiszen min: denütt vannak bíróságok, vannak járásbíróságok, ahol panasznapokat tartanak, ahol a szegény fél olcsón és könnyen hozzájut a jogvédelemhez, hozzájut a tanácsokhoz és az igazságához, ellenben ott, ahol nagyon messze feküsznek a községek a várostól és a vasúttól, nézetem szerint igenis, szükség lenne a békebírói intézmény megszervezésére, mégpedig nem úgy, ahogyan a törvény előírja, hogy kérhetik és a belügyminiszter elrendelheti, hanem ha az illetékes igazságügyi hatóság vezetője felterjesztéssel él, hogy szükségesnek látja^ a békebírói intézmény rendszeresítését a bíróságtól távolfekYő valamely köjsségbeji vagy yalamely