Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-150

Az országgyűlés képviselőházának 150. állítólag lett volna. — én nem nagyon sokat éreztem belőle, legfeljebb a gazdasági liberalizmus hátrányait éreztem, mint proletár, de semmi előnyét a liberális rendszernek nem élveztem, harcoltam is ellene éppen eleget — egyet nem szabad elfelejteni, és ez az, hogy a liberális rendszer esökevényei ittmaradtak és akárhogy akarja is egyik vagy másik minisztérium bizonyos betónfallal körülvenni magát, azok az áramlatok, amelyek az életben megvannak, keresztülhatolnak ezeken a betónfalakon. Bizonyos az, hogy az iparügyi minisztériumban a Gyosz.-nak nagyobb szava van, mint nekünk, szervezett munkásoknak; bizonyos az, hogy a mezőgazdasági érdekeltségek t közül vagyoni helyzeténél, társadalmi pozíciójánál és egyéb súlyánál fogva a nagybirtoknak sokkal nagyobb szava van a földm ívelésügyi -minisztériumban, mint a szegény Földnélküli Jánosoknak; s ugyanez a helyzet a kereskedelmi minisztériumban is: itt ül előttem Kunder volt miniszter úr, aki például nagy jóakarattal foglalkozott a hajózási munkások sorsával, s én élénken emlékszem még rá, hogy csak nagyon nehéz ós kemény küzdelem után lehetett a hajózási vállalatoktól olyan munkabéreket kicsikarni, amelyek valamennyire megfelelőek voltak. (Egy hang a szélsőbaloldalon: A nyugbér még most sincs rendezve!) Ezeknek a gazdasági szervezeteknek tehát igen nagy befolyásuk van. Ne méltóztassék azonban egy percig se arra gondolni, hogy a fasiszta vagy nemzeti szocialista államokban ez másképpen van. Gyönyörűen fejezte ki Pirelli, a híres autógummigyáros annak idején, a genfi munkaügyi értekezleten, hogy: igaz, most munkaközösségben vagyunk és közös a szerzemény, de miénk a tőke, miénk a tudás, természetes, hogy nekünk kell a nagyobb rész és a nagyobb befolyás a termelésre, mint annak, aki éppen csak passzív szerepet tölt be, s mást nem tesz, mint dolgozik. Az igazságügy minisztérium r azonban, legalább a maga régi fogalmában és az én gondolatvilágomban úgy él, mint egy olyan minisztérium, ahová a gazdasági vonatkozású dolgok nem tudnak behatolni, legalább nem olyan nagy mértékben, mint a többi minisztériumba, tehát az igazságügyi minisztériumra hárulna az a feladat, hogy a munkakódexet, a munkajogot megteremtse. Legyen szabad csak pár példát idéznem, amely azt hiszem meg fogja győzni a miniszter urat arról, hogy bizony erre nagyon sürgősen szükség van és ez talán szükségesebb, mint a sajtójogi é<s sok egyéb olyan reform, amely a mai kavargó időkben felmerül, de amelynek mellőzése éppen az ország szempontjából ma nem káros dolog. Itt van az elbocsátás kérdése. Rendelettel szabályozták valamiképpen a művezetők és előmunkások felmondási ideiét, kimondván azt, hogy az, aki tíz munkással dolgozik vagy tíz munkás munkáját irányítja, mégis hoszszabb felmondási időre tarthat igényt. Ezzel szemben a munkásemberre magára, legyen bár a legkitűnőbb munkás, semmiféle ilyen rendelkezés^ nincs, arra még mindig fennáll az a liberális rendszer, amely a gyárban ki van függesztve, hogy felmondási idő nincs, a munkás bármikor kiléphet, a munkáltató bármikor elbocsáthatja. Nézzük meg, hogy ebből a régi liberális csökevényből azután milyen esetek származnak. Köztudomású dolog, hogy az Államvasutaknál az állandósítási idő tíz esztendő. Ha ülése 1940 november 12~én

f kedden. 245 valaki tíz esztendeig ott dolgozik és nem mondottak fel neki, nem bocsátják el, akkor állandósítják. Most mit csinál a Máv.? Az tíz év letelte előtt egy hónappal a munkást elbocsátja s egy hét múlva újra munkába állítja, de akkor már megint mint új munkás szerepel és 60 éves korában, öt évvel az Oti. öregségi biztosítás határideje előtt, egyszerűen elbocsátja. Ugyanez történik a magánvállalkozásoknál is. Az Oti. 65 éves korban ad öregségi biztosítást. Az a munkás, aki 65 éves koráig nem rokkan meg, tehát nem kap rokkantsegélyt, csak 65 éves korában kapja meg az öregségi segélyt. De 60 éves korában minden felmondás nélkül elbocsátják, akkor is, ha 40 évig dolgozott is a gyárban, ha segített is a közös szerzemény megszerzésében, nem kap semmiféle felmondási összeget, sem végkielégítési összeget, semmit és nem mehet sehová panaszra. Nézzük meg a segédmunkásokat, ott ugyanez a helyzet Nézzük meg a helyzetet a mezőgazdasági szegődményes munkásoknál. Hozzám, mint vidéki város képviselőjéhez, tucatszámra jönnek ezek a szerencsétlen öreg proletárok és elpanaszolják, hogy: 40 évig dolgoztam abban az uradalomban, most 61 éves vagyok és elbocsátottak, itt állok öreg feleségemmel, egyik gyermekem katona, a másik Amerikában van, itt állok és csak négy év múlva kapok havi öt pengőt: öt pengőt, uram, értse meg! Mit csinálok én négy évig? Éhenhalok! Hány női és férficseléd jött hozzám így! Ha már állami beavatkozás van, miért nincs a szegény ember számára? Ha az állam maga a legfőbb erő, és nemcsak^ a legfőbb erő, hanem minden erők kútforrása, akkor használjuk fel ezt az erőt arra is, hogy a szegény embereket megvédjük az ilyen jogtalan kizsákmányolás ellen. Azt tartom, hogy sem nem keresztényi, sem nem magyar emberhez méltó dolosr. legkevésbbé vall nemesszívű eljárásra valakinek a munkaerejét 25—30 évig kihasználni és azután mint kifacsart citromot kidobni az élet szemétdombjára. Kell lenni olyan törvénynek, és kéreru az igazságüevminiszter urat, méltóztassék e felett gondolkozni és próbálni olyan törvénvt hozni, amelv a kizsákmányolásnak pzt a szörnvű formái át mqq-szünteK és megvédi a munkást legalább addig az időig, amíg neki a törvényes ÖT*esrsécri biztosítás vagy a mezőgazdasági munkásnál a nyugdíj j^r. Ezzel, igen t. Képviselőház, körülbelül be is fejeztem mondanivalóimat. Nno-von kérem a miniszter urat, hogy az 1931 : XXI. te. kapcsán mondottakra legyen figyelemmel és igyekezzék megteremteni ebben a kérdésben a jogegységet. Kérem továbbá a miniszter urat, hoffv amit az elöregedett munkások elbocsátásáról és általában a munkajogról mondottam, méltóztassék szintén figyelembe venni. A költségvetést, ámbár a miniszter úr és munkatársai iránt a legnagvobb bi7alómmal vagyok, de mert a kormánnval szemben nolitíkni bizalmatlansággal viseltetem, nem fogadom el. •.'•'' F-lnök: Szólásra következik? Boezonádi S/abó Imre i^aryző: Csoór Ltnos! Elnök: Csoór Lajos képviselő urat illeti a szó. Csoór Laios: T. Ház! Az eddig lefolyt vitában azt hallottuk, hosrv úsry az ellenzék, mint a kormánvpárt oldaláról úi kodifikációkat kívántak. Nagy László képviselőtársunk külo-