Képviselőházi napló, 1939. VII. kötet • 1940. szeptember 4. - 1940. november 19.

Ülésnapok - 1939-139

Az országgyűlés képviselőházának 139. ülése 19U0 október 11-én, pénteken. társam, aki most az erdélyi képviselőkkel a maga szerény modorában bevonult ebbe a történelmi épületbe, ha legelőször az ő tevékenységének emléke jut eszembe és ha én igenis kötelességeminiek tartom itt a nemzet nyilvánossága előtt rámutatni arra, hogy nekünk rengeteg tanulnivalónk van az ilyen Pál Gáboroktól. (Ügy van! Ügy van!) Ő nem nézett arra, hogy milyen következményekkel fog járni az ő organizációs tevékenysége, amikor hivatlanul beugrott az akkor szörnyű nyomás alá került már idősebb professzorok környezetébe és percek alatt lelket tudott lehelni profeszszorba és tanítványba. Mert a kolozsvári egyetem professzorainak és tanítványainak állásfoglalása 1919 május 10-én eldöntötte és előírta az egész erdélyi magyarság magatartását és állásfoglalását a 20 évig tartó román rezsimmel szemben, amikor a tanári kar vállalva az állástalanság, a ken vernéik üliség keservét és mi tanítványok vállalva a magunk továbbképeztetésének bizonytalan lehetőségét, egy szóval mondottuk, hogy nem szolgálunk. Ennek a nagy demonstrációnak, ennek az egész világ előtt rendkívüli jelentőségű kiállásnak n, lelk<% szellemi vezére Pál Gábor volt. T. Ház! Nagy professzorok nevei suhannak el emlékezetemben, akiknek az Úristen már nem engedte meg, hogy megérjék azt a napot, amikor Alma Materiük hazamegy: Márki Sándor, Schneller, Désy Lajos, Davida Jenő, Apáthy, Jancsó, Veszürérny, id. Imre, Lechner és mások, akiknek élete és példába— megint kérrm n t. Házat- _ ne Tegye ezt egy megindult kolozsvári diák egyszerű lírájának, hanem vegye igazán komoly tanuságtételnek — forduljon ennek a népnek a sorsa jóra va s'y ro^^ra a t^r+énelf-m viharában, mindnyájunk előtt az emberi tisztesség, az emberi elszántság és a minden áldozatot vállaló hazaszeretet örök időkig álló oszlopa kell hoa-y legyen. (Éljenzés és taps a Ház min* den oldalán.) A kolozsvári Alma Mater ölelő karokra talált Szegeden és ez nem csodálatos. Nem csodálatos pedig azért, mert az a Szeged, ahonnan a szegedi gondolat elindult és amely a történelem előtt magának vindikálhatja a legmodernebb világnézet talán első alapkövének nyilvános és megfogalmazott lehelyezését, természetes, hogy vállalta annak a (mae-yar lángnak a további ápolását, amely a kolozsvári egyetem elrablásakor kialudni készült. Én természetesnek találom és boldogan üdvözlöm a kultuszminiszter úrnak azt a nagyszerű gondolatát, hogy a Szegeden felállítandó újegyetemre annak nevét írja. aki ezt a lángot felgyújtotta. (Elénk helyeslés.) Ezzel biztosítva látom azt. hogy ez az egyetem sohasem fog eltérni attól a közösséget minden áldozattal szolgálni akaró szellemtől, amely a kolozsvári egyetem áthelyezése után Szegeden folytatódott. Ez az áldozati láng íme kettéválik most és egyik része Szegeden, a másik része pedig a tragikus módon hntárvárossá vált Kolozsvárott fog tovább lobogni. És ha már a névnél tartok, engedje meg a minis'zteir úr, hogv én is csati aikozz^'m Mester Mik

1 ós t. kéüviselőtársam indítványához. (Helyeslés. — Meskó Zoltán: Az ewsz ovB7^^ csatlakozik hozzá!) Nagyon szeretném megkérni a kormányt arra, hogy tegyen ez egyszer kivételt, térjen el az eddigi szokástól. (Meskó Zoltán: Mátyás király városa!) Ne higyje, hogy az ellenzék, mivel innen hangzott el ez az indítvány, ennek megszavazását a maga taktikai sikerének fogja elkönyvelni. Nagyon szeretném megkérni a miniszter urat. érezze ő is ezt és hárítsa a felelősséget — de ha kell, az ódiumot — ezért ránk. (Meskó Zoltán: Az egész ország meg van győződve róla!) Meg vagyok, győződve arról, hogy ha a miniszter úr a kolozsvári egyetemet a nagy Mátyásról akarja elnevezni, akkor ebben a kérdésben nem fog ellenkezést találni. ' A kolozsvári egyetemmel kapcsolatban még csak egy szerény kérésem van, —és itt a miniszterelnök urat leszek bátor citálni. A miniszterelnök úr kisebb-nagyobb bizalmas körökben — de nyilvánosan is — hangoztatta, hogy a visszatért erdélyi pozíciók elsősorban azokat illetik meg, akik a húsz esztendő minden kálváriáját végigszenvedték, másodsorban pedig az olyan erdélyieket, akiket balsorsuk kiszorított szülőföldjükről és csak harmadsorban jönnének számításba a nem erdélyi származású emberek. T. Képviselőház! Én tökéletesen tisztában vagyok azzal, nagy van e>gy bűnös lokálpatriotizmus, amely alüalmas arra, hogy széttépje az egységes nemzettestet, de van egy egészséges lokálpatriotizmus is s én ennek a gondolatnak jegyében azt szeretném kérni, Jiogy a miniszter úr, akinek most a professzorok kinevezésekor nem lesz alkalma a jelöltek között válogatni, mert hiszen a kolozsvári egyetem tanácsa nem működik, tehát akinek jelölés nélkül lesz módja az üres katedrákat betölteni, a szaktudás elbírálása mellett legyen tekintettel arra is, hogy lehetőleg erdélyi emberek ülhessenek be azokba a katedrákba. (Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter: Ügy lesz!) Nagyon örvendek, ha a miniszter úr maga is ezen a véleményen van, mert hamis dolog volna azt képzelni, hogy az egyetemi katedrák betöltésére való alkalmasság szempontjaiból egyedül a szaktudás az, ami döntő. Akik végigjártuk az egyetemi padokat, mindnyájan vissza tudunk emlékezni kisebbnagyobb lélekmérgezésekre, amely lélekmérgezések meg tudnak történni — hogy egy nagyon abszurd példát mondjak — egy hályogoperáció magyarázása közben elejtett félmondat formámájábain is. (Ügy van! a jobboldalon. — Szöllősi Jenő: Vámbéry Ruszbem!) Ezért vagyok bátor kihangsúlyozni azt, hogy^ az egyetemi katedrák betöltésénél a szaktudáson kívül tegyük oda legalább olyao alapvető és perdöntő motívumnak az illető tanár mentalitását és megbízihatóságot a nagy nemzeti mozgalmak és nagy nemzeti célok szempontjából. Itt azt kell kérnem, hogy a zsidótörvény végrehajtásában ez egyszer, ha kell, akár kegyetlenek is legyünk, és ne tegyük ki a kolozsvári egyetemet, amely most visszamegy eredeti környezetébe, esetleg ezen a réven nyújtható olyan támadásoknak, amelyek ennek az egyetemnek már megindulásakor nagy ballasztot jelentenének. T. Ház! A jogakadémiákkal kapcsolatban egy olyan ötletet vetek fel, amelvet a miniszter úr talán nversnek vagv vadnak fog találni, de mégis kimondom. Az a véleményem ezekkel a jogakadéra iákkal kapcsolatban, hogy ha a jogakadémiák valóban csak jogászgyárak voltak, amelyek tehát főiskolai diplomát adtak válogatás nélkül fiataljaink kezébe, — én nem tudom, hogy így volt-e, de ha így volt — akik ezeknek a diplomáknak birtokában jogosultaknak érezték magukat arra. hogy követeljék az. államtól eltartásukat, akkor ezeket a jogakadémiákat minden gátlás nélkül sürgősen bo kell csukni: én azonban azt hiszem, sokkal nagyobb szolgálatot tennénk akkor, ha egyszerű bezárás helyett ezeket a jogi