Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.

Ülésnapok - 1939-110

AZ országgyűlés képviselőházának 110. ülése 10hO május 31-én, pénteken. 33 Ez a törvényjavaslat, amely előttünk fekszik, hivatva van egyrészt kitölteni a hiányokat, másrészt pedig fokozatosan ráépíteni erre. De az a kérdés, szükség van-e rá és korszerű-e. En feltétlenül korszerűnek tartom, mert hiszen látjuk azt a tudásszomjat, amely benne van a lelkekben. Falusi emberekkel érintkezem, falusi embereik között nőttem fel és látom, hogy az emberek lelke 25 esztendő óta teljesen megváltozott. Huszonöt esztendő óta az élet óriási nagy változást okozott a lelkekben, mind a tudás körét, mind a tudományszomjat illetőleg. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Mind a magyar tanítók érdeme!) Különösen az ő érdemük. De még a világiháborút megelőzően is, amikor tömegesen vándoroltak ki az emberek az ország határain túl, ezek az emberek az addig teljesen zárt egységet képező falvakba egészen új irányt, új szellemet hoztak be. Most jött a világháború. A világháborúnak talán harmadik esztendejében láttam egy képet. Egy parasztháznál fordultam meg. Jött egy hetvenéves öregasszony az istállóból, ahol megfejte a teheneket, a fejőszék a kezében volt és a fiáról beszélt. Az istálló ajtaján egy újságból kivágott térképet láttam és a hetvenéves öregasszony a fejőszékre állva mutatta azt, hogy a fia Lublin mellett fogságba került, azután hogyan vitték el őt európai Oroszországon keresztül Szibériába és beszélt nekem a japán szomszédságról. Amikor tehát egy hetvenéves öregasszonyt, aki a harmadik falu nevét sem igen ismerte, a világháború annyira tájékozottá tett, mit szóljunk azokhoz, akik benne éltek a :

Világháború forgatagában? És most negyedszázad óta valósággal idegéletet élünk a sajtó csodálatos elterjedése következtében, amikor mindenütt olvassák az újságokat, amikor a pásztorembernek, aki őrzi a barmait, kezében van az újság, a barázdák között is ujságlapot lenget a szél, amikor a gazdakörökben mindenki olvas, amikor az egész világon mindenütt érzik az emberek azt, hogy valamiképpen imitt-amott hiányok vannak, a gazdakörökben, az egyesületekben valósággal könyörögnek az emberek, hogy tanítsa meg az ember őket újságot is olvasni, mert mindenen megakad a szemük. (Bodor Márton: Nem engedi a belügyminiszter úr! — Derültség és zaj a jobboldalon és a középen. — Müller Antal: Ez már nagy elszólás! — Bodor Márton: Minden lapot elvettek! Az összes lapokat betiltották! — Zaj jobbfelől és a középen.) Azt akarják! az emberek, hogy legyen alapja az ő tudásuknak, ismereteiknek. Ezért maguk kívánják azt, hogy gyermekeik okosabbak legyenek, mint ők voltak. Tanulj, fiam, hogy derekabb ember váljék belőled, mint apád! — mondják. Több magyar, többet tudó magyar, hogy az új viharos időik megpróbáltatásait kibírhassuk. Minden magyarnak szinte 3—4 magyart kellene önmagában jelentenie, hogy ne történhessék meg az, ami megtörtént mindjárt akkor, amikor Magyarországot részekre szakították, hogy a cseh parlamentben egy ellenségünk felállt, amikor a vitás magyar és cseh kérdésekről volt szó és azt mondta: Mit törődtök ti a magyarsággal? A magyarság, mondta, enervált faj, enervált nép és nemzet, amelynek sírja meg van ásva és a pusztulás útján a magyart megállítani nem lehet. — Nem így van, a magyar élni akar és hogy élhessen, igenis tudni akar többet, értékesebb álcár lenni, szellemileg több akar lenni, mint az ct környező népek. A múltban megvolt ehhez az adottsága, hiszen éppen ezért lett a magyar itt, ezen a földön államalkotó nép. Ezen a földön, ahol mi lakunk, legalább a magyarok bejövetele előtt, körülbelül ötven nép történelmét ismerjük másfélezer esztendőn keresztül. Ezek mind elmúltak, eltíí,ntek. Kell a magyarban valami többletnek lenni szellemében, lelkében, képességeiben, tanításaiban, ami a magyart egyedül képesítette arra, hogy ezen a fizikailag egységete területen országot, államot, népet, nemzetet alkothasson. A magyar képes volt erre a múltban és amikor most több nehézség előtt áll, most sem akar enerválódui, sőt ellenkezőleg, birtokába akar jutni mindazoknak az eszközöknek, amelyekkel az idők nehézségeivel szembeszállhat és a múltban betöltött hivatását itt, ezen a földön a jövőben is be tudja tölteni. (Taps a jobboldalon, a középen és a szélsőbaloldalon. — Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erre vagyunk mi hivatva! Ezt akarjuk!) Most szeretném a javaslatot bővebben is ismertetni, de már az előttem felszólalók ismertették, ezért csak a javaslat néhány szakaszával kapcsolatban szeretnék egyes kérdéseket a miniszter úr különös figyelmébe ajánlani, a többit mellőzöm. A javaslat egyes szakaszaiban szó van arról, hogy kiket lehet felmenteni a nyilvános iskoláztatás alól és itï szó van arról, hogy a szellemileg fogyatékosakat fel lehet, sőt fel is kell menteni. E tekintetben volna nekem egy kérésem. Magyarországon, sajnos, a szellemileg, testileg nyomorék gyermeknek egész légiója van. Példának okáért nyomorék gyerek van a trianoni Magyarország területén 27.210, vak gyermek 6749, süketnéma 7654, szellemileg fogyatékos 11.951, ennyi a hülyék, a gyengeelméjuek és a gyenge tehetségű ek száma. Itt eszembe jut valami. Amikor tegnap Kéthly Anna arról beszélt, hogy ez a javaslat is^ csak a kiváltságos osztályok érdekét szolgálja, eszembe jutott, hogy volt egy mozgalom Magyarországon, amely tényleg csak kiváltságos érdekeket szolgált, de ez akkor volt, amikor a marxizmus diadalát ülte, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől és a középen.) és amikor hoztak egy választójogi törvényt, amelyben én éppen ezekkel a szegény hülyékkel kerültem egy vonalba, mert benne volt a rendeletben, hogy papok, hülyék, gyengeelméjuek pedig választójoggal nem rendelkeznek. (Derültség. — Zaj. — Halljuk! Halljuk!) T. Ház! A testileg és szellemileg nyomorék gyermekeknek ezzel a nagy tömegével szemben gyógypedagógiai intézetünk csak a következő számban van: van 12 süket-néma intézetünk, egy nagyothalló, öt beszédhibás, hat vak

% öt szellemileg fogyatékosok intézete, huszonnégy kisegítő iskola. Kérem az igen^ t. miniszter urat, hogy ne csak^ a nyolcosztályú iskolákat méltóztassék felállítani, hanem, amennyire csak módjában áll és anyagi erők állnak rendelkezésére, szíveskedjék ezeket az intézeteket is kibővíteni, mert szomorú és szánandó az, különösen a szegény embereknél, a nyomorult embereknél, akiknek anyagi eszközeik még arra sincsenek, hogy ápolásról gondoskodjanak, hogyan lótnak-futnak mindenfelé és egy ilyen nyomorult, szellemileg vagy testileg fogyatékos gyermeküket nem tudják elhelyezni. Már pedig az bizonyos, hogy kellő ápolással, hozzáértő gondozással ezekből is lehet Valamit kihozni. Maga Ford mondotta például, hogy vállalatánál tömérdek vakot alkalmaz. Azt mondta egyszer: »Jaj de kevés vakunk van!« Hogy pedig mit kell velük tennünk, azt jól tudjuk Keller Helen esetéből, akitől áz TTristen majd-