Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.

Ülésnapok - 1939-123

364 Az országgyűlés képviselőházának 123. ülése 1940 június 26-án, szerdán. ban kifejlődött új világnézet a nőnek szabad választást engedett, hogy akar-e, gyermeket, vagy nem. A gyermekéket az állam magáénak vallotta, az állam gondoskodott a gyermekek neveltetéséről. Ezzel megingatták a családi életet, annak alapját és jövőjét, a gyermeket elszakították a családtól, a tiszta, egyenes úttól és erőszakosan más irányba nevelték- Rákényszerí tették a gyermeket arra, hogy apját, az inast vagy a segédet pedig arra, hogy munkaadóját feljelentse. Megtörtént az, hogy annyira elvadultak a családi körülmények, hogy egy kisgyermek feljelentette a saját apját azért, mert a bolsevikiek ellen szervezkedett. Az apát és egész családját kiirtották. Amikor a rokonok megtudták, hogy ez a kisfiú volt a rendőrség besúgója, a gyermeket agyonverték. Ennek a 14 éves gyermeknek 1935-ben szobrot emeltek, hogy azután 1937-ben azt a szobrot egy moszkvai múzeumban helyezzék el. Az orosz bolsevizmus rájött arra, hogy vissza kell térnie a nemzeti gondolatra, a nagy pánszláv elgondolásra. Azért, hogy diadalmasan, átütő erővel tudjanak a világgal szemben fellépni, visszaadták a gyermeket az anyjának, a családi nevelésnek. 1937 áprilisában megjelent egy rendelet, amely azt mondja, hogy a nő hivatása az anyaság, nő gyermeket csak akkor hajtathat el vagy vétethet el magától, ha három orvos egybehangzóan igazolja, hogy életmentés okából szükségesnek tartja a magzatelhajtást. Ugyanakkor Vorosiloiy, hadügyminiszter éppen a rendeletnek alapján kiadta azt a rendelkezést, hogy a nő hivatása az anyaság, tehát a katonai szolgálatban igénybe vett nőket szabadságoltatja és leszerelteti. Laky igen t. képviselő úr beszélt itt előttem a szaporodási hullámról, hogy a szaporodás egyszer lent van, egyszer pödig fent. Ez a népszaporodlási hullám ma nálnnk. legalábbis a magyar fajnád. alacsonyan van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar faj elveszett, mert amíg metssze a Székelyföldön, Csíkvármiegiyében háromszor annyi gyermek születik, mint itt Magyarországon, addig nem kell nékünk féltenünk a fajtánkat, fajtánk jövőjét és átütő képességét. Ugyancsak beszélt Laky igen t. képviselőtársam az ipari ós mezőgazdasági munkások, alkalmazottak családi életéről és családi viszonyairól. Én úgy látom a dolgot, hoigy ezt a két kérdést szoros junktim'ba kell hoznunk azért, mert ha az ipar nehéz milliókat, százmilliókat keres, akkor igenis, támogassa a nehezen dolgozó földbirtokot nagy- vagy kisgazdaságot és főleg támogassa azokat, akik keservete verejtékükkel, nyári időben napfelkeltétől vakulásig — ahogyan a törvényjavaslat indokolása is megállapítja — nagyon súlyos testi munkáit végeznek. T. Ház! Azokat a munkáisokat, akik rászorulnak a segítségre, támogatásra, három kategóriába osztom és pedig a földmunkások, a gépmunkások és a szellemi munkások kategóriájára. Körülbelül 3.5 millió olyan szegény magyar van ebben az országban, akik a mezőgazdaságban mint mezőgazdasági munkások, zsellérek, törpebirtokosok, nadrágszíj-birtokosok, kubikusok vagy más földmunkások vannak alkalmazva. Éppen ez az a népréteg, amely a hazában a legszaporáhb és amely a magyar faj fenntartásához a legnagyobb százalékban járul hozzá és éppen ez az a népréteg, amely egészség dolgában, lakás dolgában, élelmezés, ruházat, csizma, cipő dolgában a Ie<gszomorúbban van dotálva. Öt vagy hat esztendővel ezelőtt télvíz idején békésmegyei kubikusok között jártam — akiket a Dunántúlon ismertem meg — Békésszentandráson Öcsödjön, Csongrádon és környékén. Meglátogattam őket vasárnap, amikor — ahogy elmesélték nekem, — sok gyermek van a faluiban, és azt hittem, hogy tele lesz a temlplom gyerekekkel. Amikor azután a papokat megkérdettem, mi az oka, hogy nincsenek gyermekeik a templomban, illetőleg csak nagyon kevés számban, szomorúan panaszolták el, hogy bizony a gyermekek azért nem jönnek el a templomba, mert nincs csizmájuk és nincs cipőjük. Hétfőn reggel 7 órakor me'gállottam az egyik iskola előtt. Igen nagy számmal jöt' tek be a frissen esett hóban a gyermekek mezítláb, két-három-négy, sőt öt kilométerrfől is. Meglátogattam vasárnapi, ünnepi ebédjük alkalmával ezeket a szerencsétlen embereket, akik meleg kis zsíros-paprikás levest ettek. Egy-egy ilyen szegény magyar, akinek 8—10. sőt sokszor 15 gyermeke is van, esetleg az öreganyját és öregapját és a feleségének más rokonát tartja el, alig keres annyit, hogy családját és magát a nyári hónapokban kissé feltáplálja. A téli hónapokban sokszor megtörténik, hogy egy héten keresztül sem lát többet, mint 50 filler. 1 pengő készpénzt. Láttam olyan helyet is, például éppen Békésszentandráson, ahol a zsidó kezekben működő békésszentandrási szőnyegszövő magyarperzsa ipar fellendült, ahol igazán mondhatnám, alig pfár fillérért 14—15—16 éves serdülő kis lánykákat dolgoztatnak. Volt olyan család, ahol 10—12-en voltak és télvíz idején abból a 90 fillérből, 1 pengő 20-ból éltek, amit az a szerencsétlen kis lányka egész napi munkájával össze tudott keresni. Itt van a második munkáskategória, a gépmunkások csoportja. Ezeknek talán valamivel jobb a helyzetük. Városokban, nagyobb ipartelepeken laknak, — ezek Magyarországon többnyire a városokban vagy a városok közelében vannak — munkát könnyebben kapnak, télen is dolgozhatnak és az utolsó néhány esztendő alatt ipari munkahiányról igazán nem lehetett panaszkodni. A munkabérek azonban úgy vannak megállapítva, hogy az a szerencsétlen munkáscsalád nem tud magának tisztességes lakást bérelni, mert a lakbérek, a házbérek olyan magasak, nogy azokat megfizetni nem tudja., így azután bekövetkezik az, hogy kéthárom család összeköltözik, az egyiknél van két-három, a másiknál esetleg négy-öt gyerek. öbudán az egyik nyomortanyán láttam a télen egy lakást, ahol 17 gyermek — három család gyermekei — élt egy egyszobás-konyhás lakásban és egy magyar anya, akit a szülés fájdalmai elővettek, a speizban volt kénytelen gyermekét megszülni. Ezek nem általános jellegű, hanem szórványos dolgok, de éppen ezek azok a pontok, ahova nekünk el kell mennünk, hogy meglássuk és megérezzük, hogy ezek is olyan magyarok, mint mi és ezeket a testvéreket ebben a fertőben és erkölcstelenségben tovább nem szabad meghagyni, (Ügy van! a szélsőbaloldalon) mert ezeknek az emibereknek a jövőjéért, ezekért a magyar gyermekekért felelős a magyar államhatalom, de ugyanakkor felelős a magyar társadalom is. Itt Magyarországon, a mostani csonka hazánkban a társadalomnak talán nincs olyan érzéke^a segélyezéshez, a jótékonykodáshoz, mint anWlyen megvolt minálunk a Székelyföldön. Az én szülőföldemen, ahol igazán nem mondhatom» hogy nagy birtokok voltak, egész-