Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.
Ülésnapok - 1939-121
324 Az országgyűlés képviselőházának 121. ülése 19 UO június 24-én, hétfőn. fizetnek, 3*60 pengőt, fizetnek betegségi biztosítási díj és 15 fillért baleseti biztosítási díj címén. À Felvidékről visszatért sávon pedig ugyanaz a család ugyanez után az alkalmazott után 5-97 pengőt, tehát majdnem az előbbi kétszeresét fizeti. Ezenkívül az is különbséget okoz, hogy a cseh biztosítási törvényben a nevelőnők, soffőrök és titkárok csoportját különválasztották, míg nálunk ezek a háztartási alkalmazottak táborába tartoznak. Ennek végeredménye tehát az, hogy az anyaországban egy nevelőnő után 3*75 pengői Oti.-járulékot, a Felvidéken pedig 1347 pengő Oti.-járulékot fizetnek. (Vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: A képviselő úr nagyon jól tudja, hogy ezek mind átmeneti intézkedések. — Ma« tolcsy Tamás: De meddig? Hány évig? — Vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Majd ha meg lehet oldani véglegesen!) Éppen erről beszélek, igen t. belügyminiszter úr, mert nagyon jól tudjuk, hogy ezek átmeneti intézkedések, de vájjon másfél év nem volt elég idő arra, hogy ezeket az éghekiáltó szociális problémákat megoldjuk 1 ? (Vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Nem! Mert nemzetközileg kell letárgyalni a kérdéseket! Ezt is illenék tudni!) Az a véleményem, hogy ha a szociális alap tárgyalására ide jövünk, akkor tessék az ilyen kérdéseket komolyan megoldani. Ez a mi felfogásunk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Folytatom a helyzet ismertetését. Maga ez a lap írja meg azt, hogy számtalan esetben fordulnak a biztosító intézethez, az Oti.-hoz is panasszal azok a családok, amelyeket innen az anyaországból, Budapestről áthelyeznek Kassára, Ungvárra vagy Rozsnyóra, mert nem értik, hogy ha az egyik hónapban 3-75 pengőt fizetnek, akkor miért kell a jövő hónapban 5:97 pengőt fizetniök s még kevésbbé értik, írja ez a beszámoló — hogy bár ott a neevlőnő után 13-47 pengőt fizettük le ésmégis, amikoi visszahelyezés folytán hazajönnek, az Oti.-befizetések ellenére elvesztette az a nevelőnő niinden bizosítási igényét, mert itt nem érvényesek az ott érvényben lévő rendelkezések. (Mozgás a szélsőbaloldalon.) T. Ház! Nem tudom megérteni, hogyan lehet ezt a (helyzetet fenntartani különösen akkor, amikor egy sokkal nagyoibh rétegről van itt szó. A hazatérő Felvidék magyar, mezőgzdasági munkássága számára természetszerűleg meghagyták az addigi biztosítási törvény állapotát, de — amint ez a jelentés erről beszámol — furcsa esetek állnak elő, mert például a kassai püspökség a felvidéki birtokain dolgozó mezőgazdasági munkások után fizeti a járulékokat, az itteni birtokain dolgozók után ellenben neun fizet járulékot. (Derült sép a szélsőbaloldalun.) Ugyanez a beszámoló arról tesz jelentést, hogy megkérdezték a felvidéki birtokosságot, mi a véleménye arról, vájjon elviselhetők avagy elviselhetetlenek-e az ottani szociális terhek a Magyarországon érvényesülő agrárárak és árszínvonal esetén, és egyenesen megmondja a jelentés, hogy (olvassa): »Mindezekből a tapasztalati tényekből megállapítható, hogy a felvidéki példa halomra dönti az anyaországban elburjánzott és meggyökerezett azt a hamis véleményt, amely szerint a mezőgazdasági munkaadói társadalom nem alkalmas a társadalombiztosítással járó kötelezettségek teljesítésére, vagy nem rendszerető, vagy nem rendelkezik szociális érzékkel.« Mindenütt igenlő választ kaptak, sehol semmiféle tiltakozás nincs, pedig tessék meggondolni, hogy a hazatért Felvidék kétmillió katasztrális hold területet jelent, tehát nem párszáz holdról van szó. Kétmillió holdon élő gazdatársadalom mind igennel válaszolt és ők volnának a legjobban megbotránkozva, ha a szociális biztosításnak ezt a mértékét is visszafejlesztenék. Kérdezem tehát az igen t. kormányzatot: vájjon ki felelős ezért? Ha világossá vált, hogy a Felvidéken élő gazdatársadalom ebbe nem megy tönkre, sőt ennek viselését vállalja, vájjon nem a kormányt terheli-e a felelősség azért, hogy ezt a kérdést másfél év óta nem általánosította és nem oldotta meg, hanem egy ilyen öszvérrendelettel lehetetlen helyzetet teremtett? (Igaz! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) De még tovább is folytathatom. Rendkívül súlyos következményei vannak a szociálpolitika ilyen intézésének a Felvidéken visszatért részen. A második anomália az ipari munkások öregségi biztosítása körül mutatkozik. Tudniillik arról van szó, hogy az ipari munkásoknak ahhoz, hogy rokkantsági járadékot elvezzenek, 200 járulékhetet kell munkában töltemök; akkor, ahhoz, hogy öregségi járadékot húzzanak, 400 járulékhetet kell ledolgozniok. Igen ám, de a cseh törvények megelégedtek 700 nappal, tehát 110 héttel, — a 400 héttel szemben, amit a magyar törvény ír elő —< az eredmény pedig — konkrét esetet sorol fel ez a szaklap — ez lett (olvassa): »Ha a rozsnyói munkás Miskolcon újra kezdi gyűjteni járulékheteit, azáltal, hogy Rozsnyóról Miskolcra vagv Diósgyőribe ment át munkára, akkor — ha 15 évig volt is tagja ennek a biztosítási intézménynek, — egyszerre elveszít mindent és kezdheti elölről itten a biztosítási járulékgyűjtést« (vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Az nem igaz!) En csak felolvasom ezt a cikket, amely erről számol he. (vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Téved! — Keek Antal: Átmenetnek is nagyon rossz ez! — vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Fogalma sincs a képviselő urnák erről!) Ez a cikk beszámol arról, hogy (olvassa): »Egy Oti.-tisztviselőnek az emberségen múlott, hogy egy konkrét esetben egy öreg munkás nem vett koldusbotot a kezébe azért, mert az a munkás a visszacsatolt Felvidékre! lekerült Diósgyőrbe és ott mindössze hat hónapig dolgozott, tehát kevesebbet, mint ahogyan igényt tarthatna járadékra, azután pedig visszakerült a visszacsatolt Felvidékre, közben megszakította, tehát elvesztette a felvidéki részen szerzett jogát s itt rövid biztosítási viszony után megrokkant. Ez a rokkant ma minden járadék nélkül koldulhatna, ha a felvidéki előadó arra az álláspontra nem helyezkedett volna, hogy a magyar területen szerzett jogok beszámításának rendezését be nem várva, a szerzett magyar munkaviszonyoktól, a biztosított hozzájárulásától eltekintve, csak a Felvidéken szerzett várományi alapon állapította meg az öregségi járadékot. Jellemző a helyzetre, — ezt tessék megfigyelni — hogv ha honfitársunk Miskolc helyett Jugoszláviába ment volna dolgozni, ott szerzett várományát minden további nélkül he lehetett volna számítani és ezzel a biztosított járadékot növelni, mert a cseh-szlovák törvények és rendeletek kiépítették a viszonosságot Jugoszláviával, Lengyelországgal és Ausztriával, de Magyarországgal nem.« T. Ház! Ilyen állapotok állanak fenm. ma is ebiben az országban, (Zaj a szélsőbaloldalon.) egy és ugyanazon földön. Kérdezem az igen
