Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.

Ülésnapok - 1939-121

Az országgyűlés képviselőházának népet olyan ételek fogyasztására lehetne rászoktatni, amelyeket nem ismer, nem szeret és amelyeket soha sem evett. Ezzel szemben csak egyetlenegy példát legyen szabad említenem: ma egész Európában a táplálkozásnak talán egyik legfontosabb anyaga a burgonya és ezt Nagy Frigyes drákói szigorúsága törvényekkel honosította meg Poroszországban. Franciaországban is csak a francia forradalom után terjedt el és nálunk is 100 évnél alig hosszabb idő óta termelik. Ahogyan a burgonyát sikerült meghonosítani és meg is kedveltetni, úgy a lefölözött tejnek emberi táplálkozásra való felhasználását is lehetne népszerűsíteni, (Helyeslés a középen.) mert. a lefölözött tejből csupán a zsír hiányzik, a fehérnye teljes egészében benne van, tehát egészen elsőrendű tápanyag. Sajnos, azonban népünk nagyon idegenkedik tőle. Hiszen a legtöbb községben, ahol tejet fölöznek, legfeljebb a sertésekkel etetik meg, de nagyon sok helyen egyszerűen kiöntik. A főzőtanfolyamoknak helyes vezetés mellett igen nagy eredménye lehet, de szükségesnek tartanám azoknak némi átszervezését. Tapasztalható ugyanis, hogy a főzőtanfolyamokat sok helyen inkább a jobbmódúak keresik fel a velük járó kis költségek miatt és így végeredményben a tanfolyamokat olyanok látogatják, akik odahaza is bőségesen főznek, és így a tanfolyamok programmja az ünnepi ebédeknek étrendjéhez hasonlít, holott céljuk nem az, hanem éppen a szegény néposztály táplálkozásának és főzőtechnikájának megjavítása. (Ügy van! Ügy van!) Helyes volna tehát ezeket a főzőtanfolyamokat átszervezni olyanképpen, hogy a, hétnek hat munkanapjából legalább két napon keresztül ezek a tanfolyamok valamely zsellér vagy törpebirtokos házában, szegényebb viszonyok között, a primtív tűzhelyen, egyszerű edényekkel tartatnának meg és ott főznék meg az aznapi ebédet. Ugyanakkor a tanfolyam hallgatói rendbe rakhatnák a konyhát, a házat és ezzel elérhető volna az is, hogy azok is, akik azt a csekély kisjköltséget, amely egy ilyen tanfolyam hallgatásával jár nem tudják felmutatni, azonkívül azok az asszonyok, akik gyermekeik miatt nem hagyhatják el házukat, ott saját házukban kapjanak útmutatást, amivel el lehetne érni azt is, hogy ez összehozná a falunak egyébként is nagyon elkülönülő osztályait, és a jobbmódúakat szolidaritásra, a másokon való segítésre ösztönözné. Csak egy mondattal érintem a háziipar kérdését, mint a társadalmi foglalkoztatás egyik eszközét. A piacra való termelés mértékére való fejlesztést csak akkor látom indokoltnak, ha először rendelkezésre áll a megfelelő nyersanyag, másodszor, ha a lakosságnak megvan rá a kedve és harmadszor, — ami a legfontosabb — ha megoldódott az értékesítés kérdése. Ezért arra kérem a belügyminiszter urat, méltóztassék ezt a kérdést központilag kezelni és nem ráhagyni a vármegyékre, mert az értékesítés kérdése lokálisan meg nem oldható (Ügy van! jobbfelől.) és oda fog vezetni, hogy valamilyen cikkből pl. kosárból

r olyan tengernyit fognak előállítani, hogy a fél világot el lehetne vele látni. A piacra való termelés helyett a háziiparnak azt a fajtáját kellene erősen kifejleszteni, amellyel a lakosság a saját használatára szolgáló cikkeket állítja elő. Felmerül az a kérdés, hogy ezt a nagy és fontos feladatkört, amelyet a szociálpolitika új irányai megkövetelnek, a közigazgatás, illetőleg a vármegye el fogja-e tudni látni, Erre a kér121. ülése 19 UO június 24-én, hétfőn. 319 désre elvileg igennel felelek, mert meggyőződésem, hogy a vármegye eléggé rugalmas ahhoz, hogy miként a múltban, úgy ma is el tudja látni a korszellemhez idomuló feladatát és hogy átalakuljon szociális vármegyévé. De a gyakorlatban a közigazgatás és a vármegye erre csak akkor lenne képes, ha fantasztikus méretűre megdagadt feladatkörét és nehézkes ügymenetét egyszerűsítenék, vagy pedig státusa lényegesen kibővülne. A 198.000-es említett rendeletet, amely kötelezővé tette a vármegyének, hogy közjóléti előadót nevezzenek ki, amely előadónak egyetlen feladata a szociális kérdésekkel való foglalkozás lenne, nem hajtották végre mindenhol, sőt mondhatni, sehol sem, mert erre a vármegyék egyszerűen nem voltak képesek és ehhez a belügyminiszter úr is hallgatólagosan beleegyezését volt kénytelen adni. Ma a vármegyék tisztviselői létszáma olyan alacsony, (Szöllősi Jenő: Na, azt nein lehet mondani!) hogy feladatait a legnagyobb erőfeszítés mellett sem képes kifogástalanul elvégezni. (Szöllősi Jenő: Elláthatják !) Es emellett a távolabbi jövő is nagyon sötét, mert hiszen a legtöbb vármegyében a közigazgatási gyakornoki pályázati kiírások is eredménytelenek voltak, aminek okaira most nem kívánok kitérni. A mai tisztviselői létszám mellett a vármegye ezt az új feladatkörét ellátni képtelen, ezért a törvényjavaslat által kiépíteni szándékolt szociális szervezetnek olyannak kell lennie, hogy legalább minden járásba kerüljön egy-egy szakképzett egyén. De ha külön státus fogja is végezni a szociális munkát, én mégis aggodalommal látom, hogy miként majdnem minden ebben az esztendőben^ meghozott törvény, úgy ez is újabb munkát fog a községi jegyző vállaira róni, mert a juttatandók kiválasztása, azoknak további figyelése, az egész akció lebonyolítása a jegyző nélkül nem fog megtörténhetni. Amikor tehát a községi jegyző vállaira újabb terheket rakunk, módot r kell találni arra, hogy a jegyzőtől, aki a már meglévő terhek alatt úgyis összeroppanóban van, más terheket elvegyünk és őt tehermentesítsük. Gyakorlatból tudom, hogy a vármegye szerves szociálpolitikai tevékenysége a legmegfelelőbben a szatmárrnegyei szövetkezeti forma között oldható meg, azért is, mert így az ügymenet sokkal egyszerűbb, mentesül <a bürokráciától s a nehézkességtől. Emlékszem, hogy amikor néhány _ évvel ezelőtt az egyik vármegye egy sertés juttatási akciót akart lebonyolítani, az azért bukott meg, mert a számvevőségnek az volt a véleménye, hogy neki kötelessége lesz <a kiosztott sertéseket és az azok után visszatérülő malacszaporulatot mint vármegyei vagyontárgyakat számontartam, ellenőrizni és könyvelni, pedig a szociálpolitikának sokkal nagyvonalúbbnak kell lennie, mint a formalisztikus béklyókba vert számvevőségi ügymenet.. A közigazgatástól elkülönített, szövetkeZ3Ü forma bevezetése azonban — mint tudjuk — nehézségekbe ütközik, mert kereskedelmi törvényeink nem ismerik a szövetkezetnek ezt a formáját. Ügy tudom, a belügyminiszter úr keresi ennek a kérdésnek -a megoldását. Jó volna azonban, hogy addig is, amíg ez megtörténik, jobb _ híján a vármegyék közjóléti alapja végezze, illetve kezdje meg a szociálpolitikai munkát. Ezért arra kérem a belügyminiszter urat. hogy utasítsa erre a vármegyéket; mert sok helyen az a helyzet, hogy a vá-