Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.

Ülésnapok - 1939-117

Az országgyűlés képviselőházának 117. ülése, 19U0 június 13-án, csütörtökön. 265 életének örökérvényű normája. (Ügy van! Ügy van!) Emlékeztetek még- egy régebbi mondásomra. Ezt szintén nem ma mondtam el, hanem a választások alatt és tavaly a katolikus nagygyűlésen: »...S ha jól látom a különbséget a között, ami okos és ami bölcs, inkább, a bölcs az a kifejezés, amelyen a hangsúly van és amely valóban jól jellemzi Szent Istvánnak elgondolását«, amely egyszerűségében és természetességének következtében hosszú korokon keresztül, közel egy évezredig maradhatott egy országnak és vezető államférfiainak vezető gondolata. (Ügy van! Úgy van!) Ezt igyekeztem hirdetni és ilyen értelemben — mondjuk az egymáshoz való közeledés, szeretet és a szeretet elmélyítésének értelmében — igyekeztem úgyis mint kultuszminisz; ter, úgyis mint miniszterelnök szólni, inteni és cseleikedni. Bátor vagyok csak arra felhívni a figyelmet, hogy hosszas előzmények után, amikor a nemzetiségi iskolák három típusáról áttértünk az egytípusú nemzetiségi iskolára, amely biztosítja úgy az anyanyelven, mint a magyar nyelven való oktatásnak tökéletességét, én voltam az, aki az elődöm és ma utódom által átalakított nemzetiségi iskolatípusokat a magyar iskoláknak többségét kitevő, az egyházi főhatóságokhoz tartozó iskolákban is keresztülvittem és pedig elég rövid idő alatt azután, hogy a kultuszminiszteri széket elfoglaltam. Májusban alakult meg a kormány és szeptemberre keresztülvittük ezt az intézkedést, az iskolák nagy részében nemcsak formailag, hanem ténylegesen is. Megmondottam akkor, hogy ez intézkedéseimnek eleje és ezen az úton kívánok továbbhaladni a középiskolák felé — ami .azóta szukcesszíve meg is történt és történik — és egyéb iskolatípusok felé is. Megmondottam akkor a képviselőháziban 1939 januárjában tartott beszédemben a nem magyarajkú honfitársaink iskoláztatásának kérdésében, hogy ennek az felel meg, hogy minden szülő maga döntsön arról, milyen iskolába küldi gyermekét. Azt is nemi egyszer hangsúlyoztam, — az eddig elmondottakból is logikusan következik — ho@y mindenkinek joga van anyanyelvét szüleinek, őseinek szokásait ápolni, gyermekeire átörökíteni, de egyazon joga az is, hogy nemzetiségét, szokásait megváltoztathassa, felcserélhesse, mint ahogy ez az Egyesült Államokban s a világ sok államaiban már a bevándorlók első generációjában is történik, nem pedig csak hosszú, generációkra terjedő együttélés után. Én ennek nemcsak érvényt igyekeztem, szerezni, hanem mindenütt hirdettem is ennek fontosságát. És az idén. március 15-én Kassán mondott beszédemben imiegmoiidottam azt is, hogy ahol ez nem önként történik, ahol az iskola megválasztása nemi önként történik, eazel szemben hogyan fogunk állást foglalni. Azt mondottam ott Kassán, hogy hallottam konrét panaszokat, nemcsak innen. — imár^ t. i. Kassa vidékéről — máshonnan is. Ha més: többször hallok, mint ahogy hallottam pár esetben, hogy például leventeoktatók és mások is aláírásokat gyűjtenek nemzetiségi vidékeken magyar iskola létesítése érdekében, én kénytelen leszek és a kultuszminiszter úr is kénytelen lesz minden ilyen kérvényt a papírkosárba dobni, mert az ilyen kérvények nem a nép igazi óhaját mutatják meg. (Igaz! Ügy van! a jobboldalon és a közéven.) Szíükségiesnek tartottam ezt megmondani ott Kassán, nemzetiségi vidéken, de szükségesnek tartottam azt is, hogy onnan másfelé is meghallják ezt. Megmondottam éppen ebbe kapcsolódva, hogy ezt nemcsak az iskolapolitikáról akartam megjegyezni, de egyéb vonatkozásban is hangsúlyoztam, elsősoriban a közigazgatási tisztviselők, (Ügy van! a középen.) a rendőrök, főleg a csendőrök, a leventeoktatok, azonkívül a papok és a tanítók előtt hoev az idegen^ nemzetiségi nyelvet mes: kell tanulni azt ismerni kell, (Ügy van! Ügy van' a jobboldalon, a közéven és a baloldalon.) azoii érintkezni a néppel, mert a szentistváni gondolat nem nelent erőszakkal való magyarosítast

.. a nyelvben, a külsőben. Jelenthet az együttélés és a közös életforma magyarosodást a leiekben, ha őszintén és szabad akaratból történik, másképpen nem« — és tudjuk, hogy másképpen nem is érték. (Üay van! Ügy van! Nagy tavs.) A mi életünk — tettem .hozza — itt a Duna-medencében, más nemzetiségű, tehát német, szlovák, rutén és egyéb ajkúakkal Szent István birodalmának népeivel mindenkor az volt, hogy a politikai nemzetben, amely régen a nemességet Teleiitette, ebben

r a tekintetben is az una eademaue nobilifias állott fenn. Es; ha ma a politikai jogok a nemzetnek sokkal szélesebb rétegeire terjednek ki, akkor ezeknek a széles rétegeknek és minden tagjuknak, különösen pedig azoknak, akik felelős állásban vannak, — és ez vonatkozik a jegyzőre úgy, mint a miniszterelnökre — úgy kell viselkedniök, hogy egyformán nobilisak legyenek. (Élénk helyeslés jobbfelől es a kçzépen.) Ilyen intelmek az én ajkaimról nem egyszer hangzottak el, sokakkal és egyesekkel szemben is. Ezt azért hangsúlyoztam, mert tudom azt, hogy Európában a XIX. század végén és az akkori felfogás következtében volt egy idő — különösen a világháborút megelőző félszázad, — amelyben a nemzetiségi kérdés tekintetében solk hibát követtek el. Ezek a hibák történelmi okokból fejlődtek, amelyekre nem akarnék most részleteiben kitérni. Majdnem senki sem volt ebben hibátlan, mind az egyik, mind a másik oldalon; egyik akció a másik akciót szülte és így tovább. De ha ezen a téren nem akarunk továbbmenni és nem akarjuk ezeket az ellentéteket szítani, akkor nem szabad ezeket az ellentéteket perpetuálni, hanem vissza kell térnünk oda, ahol ezek az ellentétek nem voltak ilyen élesek, ahol ezek helyett az ellentétek helyett más felfogás uralkodott és ilyen felfogáson, ezeknek a felfogásoknak a nemességén kell felépítenünk országunk további fejlődését. Mégegyszer kénytelen vagyok itt önmagamat idézni, mindenkor inkább csak azért, nehogy ma mondottnak tessék az, amit itt elmondok. (Ügy van! Ügy van!) Ezért idézem szavaimat, nem is mindig itthon elmondott szavaimat. Én 1922-ben, tehát 18 évvel ezelőtt Amerikában tartottam előadásokat, amelyek közül kettőben is foglalkoztam a nemzetiségi kérdéssel és ott azon okokként és hibákként, amelyek a nemzetiségi problémát és ennek megoldását helytelen irányba terelték, legalább egy jó félszázadon át, a következőket soroltam fel: Először felemlítettem a régi politikai érzék hanyatlását. Másodszor említettem azt, hogy a nemzetiségi kérdést nem Magyarország sajátos viszonyainak alapján, hanem általánosan európai, inkább teoretikai axiómák alapján ítélték meg. Harmadszor említettem az okok között helyi közigazgatásunk szociális érzékben való hiányosságát. (Ügy van! Ügy van!)