Képviselőházi napló, 1939. VI. kötet • 1940. május 30. - 1940. július 23.
Ülésnapok - 1939-113
154 Àz országgyűlés képviselőházának 11 Szívesen teszem magamévá képviselőtársamnak azt a két javaslatát, amelyet a tanítóklkai kapcsolatban terjesztett elő. Az egyik az, hogy a sokgyermekes tanítócsaládoknak tegyük lehetővé azt, hogy faluról, tanyáról felkerülhessenek olyan városokba, ahol gyermekeiket taníttathatják. (Helyeslés a középen.) Magam, is számtalan olyan esetről tudok, amikor három-négy gyermek taníttatása anyagilag valósággal tönkreteszi azt a vidéken élő tanítócsaládot. A minisztérium sok esetben már gyakorolja is ezt a kívánatos városbahelyezést. Ugyanezt látjuk az egyházmegyéknél is, ahol nagyobb városokba elsősorban azokat a tanítókat választják, akiknek több gyermekük van. A képviselő úr másik javaslata szintén teljesen helytálló, amikor azt mondja, hogy a községi képviselőtestületekben biztosítsunk helyet a tanítók számára. Az intelligenciának majdnem minden rétege képviselve van a községi képviselőtestületben. Alig van olyan, pap, jegyző természetesen nincs, de gyógyszerész vagy gazdatiszt sines, aki ne lenne tagja a községi képviselőtestületnek ugyanakkor, amikor a négy-öt tanító közül egy sem tagja. T. Ház! Meglehet, hogy mire ősszel darvak szállása, levelek hullása után összejövünk, ak : korra már Európának egészen új arca lesz. Uj arca, amely egyúttal új embertípust fog kívánni. (Pándi Antal: Csak a kormánynak nem lesz más arca!) Abba én nem tudok befolyni, hogy a kormánynak milyen arca lesz, most képtelen vagyok ebbe beleszólni. (Rajniss Ferenc: Ki tud ebbe heleszólni? Senki! Ezt most hagyjuk! — Maróthy Károly: A kormánypárti képviselők tudnának! — Kajniss Ferenc: Ugyan! Ne bántsd a kormánypártot! — Elnök csenget.) Ez az új arc új embertípust is kíván, a régi filiszter embertípus helyébe hősibb, a közösséget inkább megértő és szolgáló áldozatos embertípust. (Pándi Antal: Nagyon helyes!) Valahogy ezt érezték meg a mi középiskolás, érettségizett diákjaink, akik sorba elhagyják a Ballag már a vén diák-ot és maguk mondják, hogy még énekelni sem akarnak olyan nótát, amely arra biztatja a diákot, hogy későbbi életében filiszter legyen, (vitéz Makray Lajos: Inkább miniszter! — Derültség.) Miniszter 1 ? Sokszor filiszter lesz a miniszter. (Maróthy Károly: Ez igaz!) Ezt az új nemzeti közösséget, ezt az új, áldozatos embertípust próbálják különféle formákban kitermelni keleten, nyugaton, délen, sőt az események irtózatos pörölycsapásai alatt még a nyugati demokráciák területén is. Én nem akarok itt ezeknek a különféle formáknak a bírálatába bocsátkozni, csak arra akarok rámutatni, hogy ezt az új, hősibb, áldozatosabb, a közösséget inkább szerető embertípust nekünk ki kell formálnunk, ha azt akarjuk, hogy abban a nagy versengésben, ab : ban a nagy küzdelemben, amely Európa népei közt az életért folyik, megállhassuk a helyünket. Azt hiszem, nekünk új világnézetet keresnünk felesleges, mert hiszen 900 esztendő olvasztótengelyében magyar vérből, keresztény szellemből összeolvasztódott az a világnézeti ötvözet, amelyet Prohászka nagyon találóan hungarizmusnak nevezett. Ezt a keresztény lelket, — ő a kereszténységet a magyarság lelkének nevezte — ezt a magyar lelket, amelyben nem választható széjjel erőszak nélkül a magyarság és a kereszténység, a nyolcosztályú elemi iskolának jobban kell szolgálnia, mint ahogyan a népiskola idáig szolgálta, különösen '. ülése 194-0 június 6-án, csütörtökön. a régi világban, amikor népoktatás alatt azt értették, hogy ismereteket próbáltak adni a gyermeknek, de nem iparkodtak világnézeti alapot adni neki. Örömmel látom, hogy a törvényjavaslat rögtön első bevezető szavaiban a valláserkölcsi nevelés fontosságáról beszél. A felekezeti iskolákban ez megvolt a múltban is és amikor az állami iskolák igen sok helyen a liberalizmus fészkei voltak, a felekezeti iskolák mentették át a magyarság lelkébe nemcsak a kereszténységet, hanem a magyarságot is. Ugyanezt látjuk ma a trianoni határokon kívül. Êz is intő jel kell, hogy legyen mindenkorra a kormányzat részére, hogy a felekezeti iskolákat elsorvasztani nem szabad. T. Ház! A javaslat sorai közül többször is elő-elősötétlik a magyar nép nagy nyomorúsága, így amikor arról beszél, hogy hathónapos tanítás legyen, mert az idősebb gyermekre mái' szükség van otthon, de akkor is, amikor viszont városi iskolákban nyolchónapos tanítási időről beszél, indokolásképpen szintén ott van különösen a. pedagógusok lelkében az a gondolat: városi helyen viszont minél tovább maradjon a gyermek az iskolában azért, mert nemcsak az édesapja jár dolgozni, hanem az édesanyja is és éppen abban a legnehezebb korban, 12—14 esztendős korban nem lévén otthona a gyermeknek, kikerül az utcára és az utca egy esztendő alatt lerontja a gyermek lelkében mindazt az értéket, amelyet hat esztendő épített. Ezekből a mellékes utalásokból, indokolásokból kiindulva, legyen szabad nekem tisztelettel azt kérnem, hogy az iskola is a maga keretében, a kultuszkonmányzat is lássa meg a szociális bajokat az iskolában, lássa meg, hogy igen sok esetben előszíör kenyeret kell adni a gyermeknek, hogy pedagógiailag foglalkozni lelhessen vele. A főváros ezt a kérdést nagyon szépen próbálja megoldani az iskolaorvosi intézmény és az iskolanővéri intézmény megvalósításával. Valósággal szociális gondozást végeznek ezek az iskolaorvosok és iskolanővérek. De sok vidéki városiban is megvan már a napközi otthonok intézménye, ahol a szegény gyermekeket nemcsak ruhával, cipővel látják el, nemcsak meleg ételt adnak nekik, hanem az iskola után a napközi otthonok veszik őket gondjukba és pedagógiailag is törődnek velük, gondoskodnak róluk. Sok helyen az egyházközségekben a Karitász révén oldották meg azt, hogy a tanyai gyermekek vagy a cselédeknek meszsziről hejövő gyermekei tanszereket és délben meleg ételt kapjanak. De ez nem elegendő, mert hiszen ezek elszórt jelenségek, nagyrészt magánkezdeményezések. A kultuszkormánynak intézményesen kellene gondoskodnia arról, hogy a napközi otthonok mindenütt meglegyenek, hogy tankönyvet kapjanak a szegény gyermekek, mert másképpen különösen most, amikor a tanítóság fokozott munka elé lesz állítva, egyenesen az eredményt fogja lehetetlenné tenni az a nagy tankönyv- és tanszerhiány, amelyet a szegény gyermekek körében látunk. Természetesen itt azt lehetne mondani^ hogy legegyszerűbb megoldás lenne az egész szociális kérdést országosan, intézményesen megoldani, de erről nem beszélek azért, mert hiszen nem a kultuszkormányzat keretébe tartozik. A problémát intézményesen kell megoldani és
