Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.

Ülésnapok - 1939-103

408 A$ országgyűlés képviselöftázának perében tízszeres tétellel kell lerónia az illetéket, mint egy 100.000 vagy egymillió pengős perben. Sokkal súlyosabb lett tehát a helyzet, mert nálunk azt képzelik, hogy az igazság szolgáltatást jövedelmező üzletté lehet tenni, a helyett, hogy belátnák, hogy itt nem financiális, hanem a szociális szempontok, az igazság szempontjai az irányadók. Amikor ennek a javaslatnaik indokolását olvassuk arra nézve, amit a legtöbben örömmel szoktak magukévá tenni, akkor a következőket látjuk ebben az indokolásban (olvassa): »Átfogó jellegű általános adóreform egy ütemben történő megvalósításához tehát a mai idők nem alkalmasak, ez mind az, adózók, mind a A államháztartás szempontjából veszélyes lehetne.« Amikor ezt olvasom, lehetetlen nem gondolnom arra, hogy 70 évvel ezelőtt teljesen hasonló módon gondolkodott kormányzatunk, ez a bölcsesség tehát 70 évvel ezelőtti bölcsesség. Méltóztassék csak meghallgatni az 1875.. évi adóreformokat előkészítő szakbizottság jelentését, amely 1870-ben kelt. Ez a jelentés így szól (olvassa): »Nincs nehezebb feladat, mint a fennálló adótörvények rendszerének gyökeres megváltoztatása, mert minden adótörvény ezer és ezer szálakkal szövődik át az életbe és viszonyokat teremt ott, amelyek minden változással érzékenyen érintetnek. Ezért nem is tanácsos a változtatás.« Ez 70 évvel ezelőtti bölcsesség. A javaslat most majdnem szórói-szóra átveszi ezt az indokolást, ezt a 70 évvel ezelőtti, idejét múlt felfogást. T. Ház! Azt mondja a javaslat indokolása: »Egyenesadó-rendszerünk alapjában ma is ugyanaz, mint amelyet az 1909. évi törvényhozás bölcsessége megállapított.« Megint egy nagy bölcsesség, amellyel a 30 évvel ezelőtti törvényhozásnak adózunk. Mi volt ez a bölcsesség? Nézzünk bele ebbe a blölcsességíbe, nézzük meg azt, ami jellemző a javaslatra és a javaslatot benyújtó kormányzatra. Ez az 1909. évi törvény eltörölte a családtagok után fizetendő fix adót. Ez úgy ' alakult, hogy akinek adója annak idején 4 forint volt, az egyenesadókban családtagonként fizetett 1 forint 20 krajcárt, míg ugyanakkor a többezerlioldas nagybirtokos családtagjai után nem 1 forint 20 krajcárt, hanem 2 forintot fizetett. Ezt el kellett törölni, mert ez tényleg abszurd helyzet volt. Azután eltörölte az 1909. évi .adóreform a másodosztályú kereseti adót. Ez azt jelentette, hogy a düledező viskó tulajdonosa 4 koronával megróva, a latifundiumok kastélya pedig 8 koronával. (Egy hang a szélsőbaloldalon: óriási!) Elhhez kellett az a nagy bölcsesség, hogy ez eltöröltessék, melyet most a kormányzat a javaslatban megdicsér. Én azonban azt mondom, hogy a kormányzat nem vitt keresztül ^ olyan fontos intézkedéseket, mint például az új kataszteri becslést, holott, a jelenlegi helyzex fenntartása kizárólag a' nagybirtok érdeke. Nem vitte ezt keresztül nyilván a nagybirtok védelmeiben. Inkább hajlandó volt a 10 holdon aluli gazdáik számára adókedvezményt adni, mert ez még mindig kedvezőbb a nagybirtok szempontjából. De nemcsak a földadónál van ilyen súlyos antiszociális szempont, hanem a házadónál is. Legyen szabad itt idéznem egy gazdasági akadémiai tanárnak idevonatkozó érdekes nyilatkozatát, amelyet egy tudományos könyvben hosszas kutatásainak eredményeképpen szögezett le. (Olvassa): »A házadónál is igen nagy, éspedig a legnagyobb aránytalanság^ van a lakosság és az uradalomnak a teherbírása között. Egy 1000—2000 házas község'ben minden I 103. ülése 19 AO április 30-án, kedden. ház visel közterhet, míg az uradalomban ~csak a tulajdonosnak és a gazdatiszteknek a lakása. Az uradalom szántójának egy katasztrális holdjára tehát alig esik valami az uradalom által fizetett házadóból, azonban természetesen a lakosság által fizetett nagy házadó összegéből egy katasztrális holdra elég súlyos összeg esik. Ezen az aránytalanságon az egyszobás lakások adókedvezménye sem segített sokat.« így látja egy akadémiai tanár ezt a kérdést, de a mi kormányunk ezt egyáltalán nem látja, nem veszi észre. üe itt van az iskolaügy igazságtalan és szerencsétlen megoldása is. Az iskolai terhek legnagyobb része a községekre és a felekezetekre háramlik, a kormány csak segélyeket ad, mégpedig — ezt el kell ismernem — igen nagy mértékben. 1925-ben az ország 6374 elemi iskolája közül 4288 részesült segélyben, a 848 kisdedóvó közül pedig 283. A tankötelesek szaporodása miatt jelentkező terheket tehát most fennálló rendszerünk tulajdonképpen áthárítja a községre, tehát megbünteti azt a községet, amelyben szaporodik a gyermekek száma, (ügy van! Űgy van! a szélsőbaloldalon.) megbünteti azáltal, hogy az iskolaadót a községre hárítja. Ez a sokgyermekes családóknak és az ilyen községeknek nem a megsegítése, hanem valósággal súlyos megbüntetése és mi ezt az igazságtalanságot is szerettük volna ebben a törvény javaslatban kiküszöbölni. Továbbá: az egyházi, felekezeti iskolák adója az 1913. évivé! szemben 1927-ig 67 százalékkal emelkedett, éspedig — mint tudjuk — legnagyobbrészben éppen a katolikusoknál, akik 1913-ban még nem fizettek egyházi adót. Ezen az egyházi adón kívül a falusi nép még fizet párbért, stólát és ha a községnek nincs kegyura, akkor rendben tartja a templomot és áz iskolát s fizeti a kántort, tehát túlontúl van terhelve amúgyis adókkal. - De itt vannak még a községi adók is. Az állami adók 1881-től 1908-ig csak 24 százalékkal emelkedtek, a községi pótadó azonban ugyanez alatt az idő alatt nem 24 százalékkal, hanem 244 százalékkal emelkedett. Ezt a kérdést rendezni kellene, t. Ház! Ezt mind csak azért hoztam fel, mert. ez mind hiányzik az egyenesadókról szóló törvényjavaslatból. Ezt majd nem lehet úgy elkezdeni, hogy csinálunk valamit, hanem határozottan bele kell nyúlnunk a dologba és egész adóztatási rendszerünket — hiába mondja az indokolas, hogy ez veszedelmes — át kell építenünk. . Erre azt mondják, hogy nem szabad anynyira türelmetlennek lenni, hiszen ez is egy lépés előre. (Pröhle Sándor: Lassan járj, tovább érsz!) Ez egy igen kis papucskának igén kis csoszogó lépése, szemben a történelem és a szociális események mérföldcsizmás lépéseivel, amelyek mellett mi mindig el fogunk maradni. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a javaslat kompromisszumnak is gyenge. A kormányzat eddig legalább mindig tolatta magát a közhangulattal. A zsidókérdésben valamit mégis produkált. Most azonban mit csinál a kormányt Először is lefékezi a közhangulatot cenzúrával, gyűlésülalommal és így a közhangulat nem tud közreműködni, nem tud hatni, nem tud tolatni, ellenben tud hatni az ingó és ingatlan nagy vagyon, tud hatni korlátlanul a felsőháziak érdekképviselete. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbal oldalon. — Rapcsányi László: A zsidókartelek!) Ezért látjuk ezeket a felemás törvényjavaslatokat, amelyek, mint minden kompromisszum, való-