Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.

Ülésnapok - 1939-89

Az országgyűlés képviselőházának 89. i sem vehető. A bevételi többletekről hallottusik egyet-mást, mind a mai ülés folyamán, mind általában véve, és itt meglehetősen lábrakapott az a felfogás, hogy hiszen minden évben van ég, lesz bevételi többlet, tehát ezek terhére eszközölhetünk újabb kiadásokat, szóval, hogy a bevételi többletek egymagukban fedezetet alkotnak. Igénytelen nézetem szerint ez teljesen téves és veszedelmes álláspont is, mert hiszen a bevételi többletekkel szemben bevételi visszamaradások vannak a bevételi oldalon, a kiadási oldalon meg természetszerűleg kiadási többletek vannak s mindig lesznek hiteltúllépések és előre nem látott kiadások, stb., úgyhogy csak a költségvetési év végén tudhatjuk meg azt, hogy voltakép a bevételi többletből mennyi maradt meg és hogy az állandó-e vagy pedig csak egyes konjunktúráknak vagy szezonemelkedéseknek tudható be. A bizottságban is bátor voltam felhozni ezt a^már többször hangoztatott álláspontomat és ebben egyetértek előttem, szólott igen t. képviselőtársammal, hogy nem ártana, ha a bevételi többletekből az előirányzat nélküli rendkívüli bevételeket, a megtakarításokból pedig azokat a megtakarításokat, amelyek nem jelentenek végleges szolúciót, hanem csak a kiadások elhalasztását, mondom, a bevételeknek és a kiadásoknak ezt a két fajtáját is indokolással ellátnák akkor, amikor egészen csekély hiteltúllépéseket indokol a miniszter vagy a szám szék. Természetesen a bevételi többleteknek abban a csoportjában, amely adótöbbletekből adódik, ezt külön indokolni, azt hiszem, felesleges volna, úgyszintén azokat a bevételi és kiadási többleteket is bővebben magyarázni — azt hiszem — felesleges, amelyek az üzemeknél fordulnak elő, hiszen legtöbb esetben a fokozottabb kiadások ellentétele gyanánt bevételi többletek is jelentkeznek, így van ez például a sójövedéknél, a dohányjövedéknél, az államnyomdánál és a többi üzemeknél is, ahol megfelelő bevételi tétel ellensúlyozza a kiadási többletet. Áttérve már most a vagyonmérlegre, tény az, hogy államadósságunk az előző évhez képest alig változott, az 1930/31. évhez képest pedig meglehetősen csökkent, hiszen akkor 2 milliárd pengőn felül volt államadósságaink öszszege. Ezzel kapcsolatban azonnan két megjegyzést szeretnék tenni. Az egyik az, hogy számításom szerint, az árfolyamkülönbözet révén körülbelül 600 millió pengő a különbség, a másik pedig az, hogy rövidlejáratú kötelezettségeink összege az 1937/38. évben — beleértve az üzemieket és a közigazgatásiakat is — talán 100 millió híján elérte a közigazgatási bevételeket. A követelések és bevételi hátralékok körülbelül 300 millió pengő körül mozognak. Ha jól emlékszem, az egyik 317 millió, a másik pedig 299 millió pengő. Azt hiszem, ezeknek a tekintetében is disztingválni kellene, ha bővebben foglalkozunk velük. Érdekes lenne például az illetékhátraléknál, amely — azt hiszem — 91 millió pengőn felül mozog, megtudni, vájjon az »N« jegyzékbe vett illetékek körülbelül hány százalékát teszik ki ennek az összegnek, egyáltalán szerepelnek-e benne, vagy nem, hiszen az esedékes és nem esedékes követelések, vagy bevételi hátralékok között különbség van. Ha már az adóhátralékokról beszélünk, amelyek 250 millió pengő körül vannak, szólni kell arról is, hogy sokszor hallunk a mai adóadminisztráció nehéz, bonyolult, sőt egyes esetekben lassú voltáról is. Kívánatosnak tartanám, ha az elsőfokú kivető hatóság minősítéséibe 19^0 Tnárcius 5-én, kedden. 21 nél tekintetbe vennék azokat'az eseteket, amikor az illető elsőfokú hatóság a fennálló rendelkezések ellenére veti ki és állapítja meg az adót, amely eljárásnak, szerény nézetem szerint, háromféle hátránya van. Először is feleslegesen szaporítja a fellebbviteli fórumoK munkáját, amelyeknek pedig — azt hiszem — az a rendeltetésük, hogy vitás ügyeket és eseteket bíráljanak el, nem pedig hogy elemi oktatásban részesítsék az elsőfokú hatóságokat. Másodszor: minden ilyen kivetés, amelyet fellebbezéssel, vagy panasszal támadnak meg, -természetesen az adóalany gazdasági bizonytalanságát eredményezi, ami lehetőleg szintén elkerülendő. Harmadszor: az ilyen igazságtalan és túlzott kivetések nagyon fokozzák az adóalanyoknak — hogy úgy mondjam — leleményességét, hogy azután a következő években hasonló igazságtalanságokkal szemben védekezést találjanak. Ezt a pszichológiai momentumot magam is tapasztaltam most az utóbbi időben. Különféle minőségben abban a helyzetben vagyok, hogy éppen ilyen adóügyekkel foglalkozom. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy az elsőfokú kivetést akkor is kifogásolni kell, ha végül megváltoztatják, de vannak esetek, — és nem egy ilyen eset került elém az utóbbi időben — amikor teljes mértékben a fennálló törvényes rendelkezések, hivatalos összeírások és végrehajtási utasítások ellenére történt a kivetés; mondom, nem ártaná, ha az ilyen eljárást a minősítésnél is megfelelően tekintetbe vennénk. Hogy a bevételi hátralékoknál maradjak, igen fontos kérdés az államháztartás megítélése szempontjából az egyenesadó-statisztika és az itt kimutatott bevételi hátralékok közötti ellentét; remélem azonban, hogy ezek az eltérések a költségvetési évnek a naptári évre való áthelyezése folytán a jövőben meg fognak szűnni vagy legalább is csökkenni fognak. Jelenleg tudniillik úgy áll a helyzet, hogy a kettőt igazán nem lehet összevetni, mert teljesen más eredményekre jut az ember. Az adóhátralékokkal kapcsolatban még azt szeretném megjegyezni, hogy a pénzpiac mai helyzete mellett igen magas a 6%-os késedelmi kamat annál is inkább, mert az időközönként történő fizetéseket nem az adótartozás fizetésére, hanem a késedelmi kamat fizetésére fordítják. Azt hiszem tehát, hogy a pénzpiac mai helyzete mellett talán mérsékelni lehetne a késedelmi kamatot. Erre természetesen az lehet a válasz, hogy ma a piacon egyáltalában nem lehet olcsó hitelt kapni, tehát miért adjon az állam olcsó hitelt. Ezzel az ellenvetéssel szemben azonban azt hiszem, hogy a gazdasági élet szempontjából és egyes esetekben talán a kincstár szempontjából is előnyösebb lenne, ha a késedelmi kamat fizetésére részletfizetés mellett degresszív kulcsot állapítanának meg. Előttem szólott t. képviselőtársam említette a kultusztárcánál szereplő különféle díjakat is. Erre nézve már 1933/34-ben észrevételt tett a számszék. Ezeket a díjakat nemcsak az egyetemeken szedik, hanem egyéb tanintézetekben is. Ezek bizonyos dologi kiadások fedezetére szolgálnak és ezek bizony nem néhány százezer pengőt, hanem igen tekintélyes összeget tesznek ki, mert ha az ember Összeadja ezeket, akkor kitűnik, hogy körülbelül 5—6 millió pengőre rúgnak. Amint azonban az igen t. pénzügyminiszter úr közbeszólásából megtudtuk és ahogy én utánanéztem, ezek a díjak legalább is legnagyobbrészt be vannak állítva az 1939/40. évi költségvetésbe.