Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-79

410 Àz országgyűlés képviselőházának 79. ülése 19h0 február 1-én, csütörtökön. Taylor-rendszerrel és más munkaszervezési segítséggel a mezőgazdaságban, ezeket nincs módunk már ól-holnapra alkalmazni úgy, amin* ezt megtehetjük sokkal inkább az ipari termelésben. Ennek folytán nyilvánvaló, hogy a probléma sokkalta kényesebb a mezőgazdaságban, mint aminő az ipari termelésben és én nem győzöm eléggé dicsérni a földmívelésügyi kormány bölcsességét, amely abban jelentkezett, hogy a valóságban a lehetőséget megteremtve országszerte, az ország minden részében, minden agrártermelési ágban, minden munkanemben a minimális munkabérek megállapítására, — kötelező normákat mégsem írt elő magában a törvényben. Ezt azért sem tehette meg, mert az iparban talán megvan a mód arra, hogy egységes minimális munkabérekkel dolgozzunk, — ott is sok baj van vele — de az akadályok légiója szegül ezzel szembe a mezőgazdasági termelés körében. Tisztelettel kérek félóra meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a kért félóra meghosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a meghosszabbítást megadja. Laky Dezső: Ismétlem, hogy a mezőgazdaságban nincs meg a mód a termelés olyanarányú gyors átalakítására, mint az iparban. Ám nem szabad a kérdéseket mindenkor a ma szemszögéből vizsgálni. Sokszor indokolt az, ha messzebb villan a kutató merész tekintete és próbál olyan lehetőségekkel számolni, amelyek nem tartoznak az ábrándok világába, hanem megfelelő körültekintéssel, gondossággal és mérlegelés útján közelebb hozhatják egy boldogabb jövendő korszakát hozaáink, mintsem talán azt magunk is gondoljuk. Jól tudom, t. Ház, hogy az ipar és mezőgazdaság között olyan, a két foglalkozási, a két termelési ág belső természetében rejlő különbségek vannak, amelyek folytán nagyon nehéz őket egyformán egy mikroszkopikus lencse alatt vizsgálat alá venni. Az a tény példának okáért, hogy az iparban módunk van a termelő munkát bármikor megszakítani és kezdeni, vagy folytatni s ezzel szemben a mezőgazdaságban a természet szabja meg a munka egymásutánját, amely szerint a munkát végezni kell; (Ügy van!) az a tény, hogy az iparban rendszerint egy telepihelyen kell dolgozni, míg a mezőgazdaságban a telephely szakadatlanul változik; az a tény, hogy az iparban az oda akkumulált tőke segítségével szinte a végtelenségig tudjuk növelni a termelés mennyiségét, a mezőgazdaságban pedig: bármennyi tőkét hordunk is bele, bizonyos határon túl a föld csökkenő termelékenysége mutatkozik, mind azt jelzi, hogy más a helyzet az egyik és a másik termelési ragban, olyan különbségek vannak bennük, amelyeket könnyűszerrel nem lehet áthidalni. De ennek ellenére, azt hiszem, hogy mégis hibát követnék el, ha felelősségem tudatában rá nem mutatnék arra, hogy meggyőződésem szerint vannak még a magyar mezőgazdaságban olyan rejtett értékek, amelyek nem tár attak fel teljes mértékben és amelyek feltárása nemcsak az egyes gazdáknak eleven érdeke és kötelessége, hanem azon túl az egész magyar egyetemes közgazdaság fellendülését is elősegítheti. Egy régebbi munkámban számításokat végeztem arravonatkozólag, hogy egyik-másik nyugati államban a mezőgazdaságban hogyan növekedtek a termelési átlagok és ezzel szemben milyen változást mutat Magyarországon a termelési átlag. Végtelen sajnálattal kell megállapítanom, hogy míg egyes államokban pl. a búzatermés átlagos hozama 50—60 év alatt 160—180 százalékkal nőtt meg, addig a magyar mezőgazdaság, ha nem is egészen egyhelyben topogott, de csak nagyon csekély lépést tett előre attól a vonaltól, ahol 50—60 évvel ezelőtt volt. (Felkiáltások jobbfelöl: Sajnos, így van!) Van-e értelme annak, hogy az egész magyar mezőgazdaság s az egész magyar gazdaságpolitika ne vonja le ennek a helyzetnek a tanulságát és ne igyekezzék bekapcsolódni végérvényesen azokba a nagy, hatalmas szellemi, tudományos és gyakorlati mozgalmakba, amelyeknek nyíltan bevallott, sokfelé már elért célja az, hogy a mezőgazdaság termelőképessége soha nem sejtett arányokban növekedjék? T. Ház! Magyarországon az ipari forradalom korszakát, amelyet ezen a néven tart a tudomány nyilván, 120—140 évvel később éltük át, mint Anglia és más nyugati államok. Felvetem a kérdést, vájjon indokolt-e ugyanilyen időbeli késést elkövetni, amikor a mezőgazdaság forradalmosításáról van szó. Amikor a mezőgazdaság számára rengeteg olyan új eljárás, módszer keletkezik a kémia és más tudományok révén, melyeknek segítségével a mezőgazdasági termelés hozamát hatalmas nagy arányokban növelni lehet? Higyje el nekem a t. Ház, nem az a döntő a mezőgazdaságnál, hogy milyen árat érünk el a termeivényeinkért. Roppant könnyű ennek a felfogásnak helyességét megcáfolni. Hiszen nyilvánvaló az, hogy a magas ár, ha kis terméssel együtt jár, a gazda szempontjából semmi jót nem jelent. Az ideál az, hogy többet tudjuuk termelni, az árakat pedig legalább egy nívón tartsuk meg és ezen az úton tudjunk a közgazdaságnak többet használni. Ha a magyar mezőgazdaságban ez a fordulat egyszer bekövetkezik, — mint ahogy tessék elhinni, ennek, ha törik, ha szakad, be kell következnie — (Ügy van! Úgy van! a jobboldalon.) abban a pillanatban nem lesz probléma többé az, hogy a mezőgazdasági munkás számára tudunk-e vagy sem több munkabért adni. Ahol több a kereset, ott szívesen ad a gazda a munkásnak szintén többet, (Ügy van! Ügy van! jobb felől.) És hogy ez így van, ezt röviden igazolni fogom még az utolsó nem túlontúl agrár konjünktúrás éveknek számaival is. T. Ház! Nem könnyű megfogni a mezőgazdasági munkabérek problémáját. Nem könnyű elsősorban azért, mert mint már érintettem, nagy szerepet játszik a bérekben a maturáljellegű^ rész, melynek az önköltségi, akár használati érték szerinti számítása meglehetősen nehéz és sok vitára ad alkalmat. Ha azonban arra hivatkozom, hogy a földmívelésügyi minisztérium igen jeles hírszolgálati osztálya által közzétett munkabérstatisztikából egészen világosan kitűnik, hogy a gazdasági cselédek készpénzbére ha nem is nagy mértékben, de állandóan nőtt 1933—34 óta, akkor már rámutattam arra, hogy a gazdaközönség önszántából juttatott valamit annak a munkáselemnek, amely hozzá a legközelebb áll, amelyhez sok tekintetben őszinte patriarchális közösség fűzi, sokszor sok, többszáz esztendő családi kapcsolataira is támaszkodva. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Nekem különösen feltűntek a statisztikában az 1939. évi számok. Míg Magyarország egyéb részeiben a cselédbér pénzrésze évente 40—60, s legfeljebb 80 pengő, addig ezzel szemben azokban a járásokban, amelyek a bécsi döntés után kerültek hozzánk, a készpénzbér magassága sokkal nagyobb. Látunk 150—160—180 pengős készpénzbért is, olyan béreket tehát, amelyekre sóhajtva gondol talán