Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-76

316 Az országgyűlés képviselőházának 76 kor az agrárszocialista mozgalmak Magyar- I országon megindultak. Mint kezdő pap, Molnár Jánosnak, Prohászka Ottokárnak a munkáját és munkásságát egészen közelről nézhettem, később pedig mint felszentelt pap ebbe a munkába belekapcsolódhattam s azért merem azt mondani, hogy ennek a kérdésnek a megoldása nem annyira a paragrafusok kérdése, mint inkább a lelkiség kérdése. S ezért nagyot vétenek a nemzet ellen azok, akik ezeket a kérdéseket nem ebből az általános szempontból tárgyalják és akik kicsinyes felfogásukkal megzavarják a munkavállalók lelkét. Szomorúan olvas erről az ember a Tiszajobbparti Mezőgazdasági Kamara hivatalos lapjában, amely szerint félő, hogy a magyar mezőgazdaság a következő termelési esztendőben nem bírja összehozni a szükséges munkásokat és nem bírja leszerződtetni az aratómunkásokat. r Nem tudom, hogyan áll ez a kérdés az ország más részében, de a Tisza-jobbparti Kamara területén ez a kérdés így áll a valóságban. Ennek oka az, hogy a munkások lelkét megzavarták a földbirtokreform kérdésével, mert most mindannyian azt^ hiszik, hogy az aratást már a saját magukéban fogják elvégezni s nem szegődnek el aratóknak.^ Éppen ezért szükséges volna mielőbb a kormányhatalom részéről intézkedést tenni abban az irányban, hogy ez a földéhes munkásnép felvilágosíttassék arról, hogy a földbirtokreform kérdésének megoldása csak^ néhány esztendő alatt fog megtörténni, azután pedig nem fog jutni mindenkinek föld és talán mintegy figyelmeztetőül azt is ki lehetne hangsúlyozni az ilyen megzavart lelkű munkásság felé, hogy csak az a földmunkás remélhet földet, aki igazolni tudja azt, hogy földmunkában dolgozik, aratási szerződést kötött, szóval, aki dolgozni akar a magáéban, de a máséban is becsülettel, addig, amíg 3 magáéban való munkálkodás ideje elérkezik. T. Ház! Megzavarta a magyar földmunkás lelkét most hároin éven keresztül az a körülmény is, hogy Nemetországba vittek ki magyar munkásokat és megzavarja az a körülmény, hogy a magyar iparban mindig több és több munkás nyer alkalmazást és mivel azt hiszik az emberek, hogy Németországban vagy az iparban többet lehet keresni, mint mezőgazdasági munkával, arra gravitálnak, oda iparkodnak. Általában nagyon szomorú tünet az, hogy a magyar falu munkása szabadulni akar a falutól, (Egy hang a balközépen: Ez igaz!) szabadulni akar a földmunkától s mind a városok felé tör, mind állásokat keres és hajszol. Hiszen képviselőtársaim aktatáskája tele van ilyen kérvényekkel, amelyek mind a vasúthoz, postához, Beszkárt.-hoz és iparvállalatokhoz szólnak azért, hogy szabaduljon az illető a földmunkától. En megértem ennek a földmíves embernek az eszejárását, hiszen közöttük élek, ismerem őket, tudom, hogy nehéz a sorsuk, de azért az a meggyőződésem, hogy az a becsületes földmíves-munkás, aki szereti a földet és szeret dolgozni, mindig megkeresi azt a kenyeret, amelyre magának és a családjának szüksége van. Es az ipari munkabérek sem magasabbak 50%-kal a földmívesbéreknél, s a németországi kereset sem aránytalanul jobb, mint a magyarországi kereset. Nálunk a különbség abban van, hogy a földmunkás kevesebb munkanapot, kevesebb munkaórát bír dolgozni és leszolgálni s ezért keres kevesebbet. Hogy Németországban megtakarít magának valamit, ülése 19UO január 26-án, pétiteken. annak az oka az, hogy ott csak dolgozik és csak^ eszik, de nem él, s nincs ideje arra, hogy a pénzét elköltse, viszont idehaza a magyar munkás nem mindig takarítja meg azokat a filléreket, amelyeket megtakaríthatna. (Pándi (Pölcz) Antal: Nincs mit megtakarítani !) Nincs is mit megtakarítani, mondja az egyik közbeszóló, éppen ezért a kérdést mindkét oldalról meg kell nézni s ha Matolcsy képviselőtársam felhozta a gazdaságokat, amelyekben a cseléd deknek sorsa egészen rossz, viszont fel kell hoznunk azokat a gazdaságokat, amelyek még törődnek a cseléddel s amely gazdaságokban a cseléd sorsa, ha nem is valami irigylésre méltó, de mégis emberhez méltó. En nem mondom azt

r hogy ebben a kérdésben nincs tennivaló, sőt. ki akarom hangsúlyozni, hogy igenis minden munkaadónak meg kell tennie mindent abban az irányban, hogy a gazdasági cselédek sorsa és életnívója emelkedjék, jobb legyen, s mindent el kell követnünk, hogy megadjuk annak a napszámosnak azt a legmagasabb bért, amelyet a gazdaság elbír vagy megadni képes. Áz ember valóban hallja, hogy ma is vannak gazdaságok, ahol elvesznek a cselédtől olyan bért, amelyet a múltban kapott. En nemcsak emberséges dolognak nem tartom ezt, de okos dolognak sem tartom, ha a gazdaság ma bármit is elvesz, mert az a meggyőződésem, hogy ma adni kell annak a cselédnek és napszámosnak, mert annak a cselédnek és napszámosnak bizony^ igen nehéz a sora és sorsa. De nemcsak fizetést, nemcsak bért kell adni annak a cselédnek és napszámosnak, hanem azzal szemben olyan bánásmódot kell tanúsítani, (Közi Horváth József: Ügy van! Erről eddig még nem beszéltek!) amely abban a cselédben is felemeli, kifejleszti az embert és kiemeli annak az állatnak a sorából, amellyel reggeltől estig vesződik. Es itt, ismétlem, nem törvény, de lélek szükséges ehhez és az, hogy a munkaadó igazi emberbaráti szeretetben éljen a munkással, annak családjával s gyermekeivel. Nagyon^ sok törvény szabályozza nálunk Magyarországon a munkáskérdést, de ezek hiányosan vannak végrehajtva (Közi Horváth József: És ellenőrzés nélkül!) és olyan emberekre vannak bízva, akik nem a munkás és a családja, hanem inkább a munkaadó iránti barátságra vágyakoznak. A cselédlakás kérdése törvényesen van szabályozva és mégis sok helyen ezen a ponton nagyon szomorú állapotok vannak. Ezen sürgősen segíteni kell és a kormányzatnak mindent meg kell tennie, hogy a cselédlakásokról szóló törvény végrehajtassák (Ügy van! Ügy van!) és hogy ne történhessék meg az, ami például Nógrád egyik gazdaságába« megtörtént, hogy a cseléd gyerekeit a patkányok rágták meg. (Közi Horváth József: Szörnyű! — Reibel Mihály: Két-három család van egy szobában.) Ezeket az anomáliákat sürgősen meg kell szüntetni. Nem akarok vádaskodni, de mégis meg kell mondanom, hogy amikor a hatóság elé került másfél évvel ezelőtt az ügy, az majdnem semmit sem csinált. (Reibel Mihály: Nem is csinálhatott! — Egy hang a középen: Fel kell jelenteni a hatóságot!) így van ez nálunk is és azt hiszem, az ország más részein is. Pedig a cseléd gyerekeivel az uraságnak többet kellene törődnie, nemcsak azért, mert azok is magyar emberek és a magyar jövő sarjai, hanem azért is, mert a jövendő munkaerői is annak a gazdaságnak és nem közömbös arra a gazdaságra, hogy jö

: vendő munkás milyen testi és lelki erőben no