Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-75

'290 Az országgyűlés képviselőházának 75, sok könyv, újságcikk jelent meg» sok előadás hangzott el, amelyek mind a magyar mezőgazdasági munkásság sorsával foglalkoztak; szakértelemmel és szakértelem nélkül tették és teszik vizsgálat tárgyává a falu helyzetét és így természetesen a falusi munkásság sorsát. Ami ezekben az előadásokban, cikkekben politikum, vagy üres hangulatkeltés, M Z Z cl 1 természetesen nem kívánok foglalkozni. Divatba jött az úgynevezett falukutatás. Beavatottak és avatatlanok járták a falut, tárták a közvélemény elé a falusi helyzetet és hozták ezt a kérdést a közvélemény előterébe. Bár kétségtelen, hogy a legtöbb úgynevezett falukutató munkájában igen sok a túlzás, igen sok a tévedés, azért is, mert legtöbbnyire inkább csak az árnyoldalakat tárták a közvélemény elé, mégsem tudok azonban azoknak felfogásában osztozni, akik ezt a legtöbbször jószándékú munkát feleslegesnek és szükségtelennek tartják. Ha túlzás is hárommillió koldusról beszélni, ha túloztak is a mezőgazdasági munkásság életszínvonalának feltárásában, ha egyesek szórványos és eléggé el nem ítélhető esetekből általános következtetéseket vontak is le, mégis kétségtelen, hogy a közvélemény ennek a munkásságnak eredményekép figyelt fel a falusi életre, illetőleg a falusi mezőgazdasági munkások sorsára. Ez a munkásság emelte ki a magyar életnek ezt az igen fájó sebét a közönyösség homályából és helyezte a közérdeklődés reflektora elé. Kétségtelen, hogy a városi lakosság e munkák nyomán fordult a falu felé és e munkásság nyomán tapasztalható az az örvendetes jelenség, hogy mindig többen és mindig intenzívebben kezdenek a magyar falu és népének sorsa iránt érdeklődni. T. Ház! A történelmi igazság és hűség kedvéért meg kell azonban említenem, hogy a Magyar Elet Pártjának különösen az elmúlt ciklusban megválasztott képviselői igen gyakran és igen sokat tárgyaltak számtalan értekezleten erről a kérdésről és a kormányzat elé rtem egy memorandumot, emlékiratot és javaslatot terjesztettek, amely mind a magyar mezőgazdasági munkásság sorsát kívánta javítani. Ebben a munkában az elmúlt ciklusban a pártélet keretén belül egyike volt az elsőknek a jelenlegi földmívelésügyi miniszter úr (Éljenzés a jobboldalon.) és így érthető is, hogy minisztersége alkalmával ezeket a problémákat, tehát a magyar mezőgazdasági munkásság sorsával összefüggő kérdéseket igyekszik a Tiáz elé hozni. Szerény megítélésem szerint nem utolsó sorban a múltban végzett munkánk eredménye az, hogy a kormányzat ezeket a kérdéseket most már egymásután terjeszti a magyar parlament elé. Bárkik voltak is azonban ennek elindítói és bármelyek voltak is az okok. akikért és amelyekért caejk a javaslatok a Ház elé kerülnek, örömmel kell megállapítanunk, hogy a kormányzat politikájának tengelyében ma már ezek a szociális kérdések szerepelnek, (Ügy van! Ügy van! jobb/elől.) és ezeknek megoldására a kormány javaslatokat terjeszt elő

; amelyek ha törvényerőre emelkednek, kétségtelenül alkalmasak lesznek arra, hogy a mezőgazdasági munkásság sorsán javítsanak. T. Ház! Tárgyilagosan vizsgálva a helyzetet, azt is meg kell állapítanunk, hogy a jelenlegi állapot országos vonatkozásban és viszonylatban úgysem lett volna sokáig fenntartható. A magyar mezőgazdasági munkásság helyzetének javítását nemcsak a magyar szolidaritás érzése parancsolja, hanem egyenesen ülése 19 UO január -25-én, csütörtökön. nemzeti érdek követeli. Ennek a néprétegnek fontosságát és jelentőségét a legjobban az a klasszikus megállapítás jellemzi, amelyet Magyarország kormányzója 1937-ben Szolnokon az alföldi bizottság ülésén tett, amikor többek között a következőket mondotta (olvassa): »Gondolok itt elsősorban a gazdasági munkásokra és a gazdasági cselédekre, akiknek megélhetése ma olyan nehéz és a létfenntartásra szolgáló jövedelmük oly csekély, hogy hősiességgel határos igénytelenségük mellett is kéli, hogy szociális és gazdasági helyzetük legmelegebb gondoskodásunk tárgyát képezze- Ez az útja a segítésnek, nem pedig az elesettek és az elégedetlenek szítása, főleg pedig a termelés jövedelmezőbbé tétele, mert ezzel nemcsak a módos gazda jár jól, hanem mindenki, aki gazdaságban végzett munkából él. Ez a nép a honfoglaló magyarság leszármazottja, fajtánk életének ősforrása, állandó megújhodásunk biztos tartaléka, amely anyagi értékeket rejt magában. Ez adja a hazának a világ legjobb katonáját, a csend és a rend őreit, műveli meg az életet adó, az ország megélhetését biztosító földet, sőt ez látja el a szükséges munkásokkal az egyre szaporodó gyárakat is. Nem engedhetjük, hogy elsorvadjon a falu népe.« Ez a klasszikus megállapítás, amely a legilletékesebb helyről hangzott el, igen találóan jellemzi ezt a kérdést, és úgy vélem, hogy ezekkel a gondolatokkal kell, hogy áthatva legyen a t. Ház, amikor ezzel a kérdéssel összefüggő törvényjavaslatot tárgyal. T. Képviselőház! Nem emberbaráti kötelesség a mezőgazdasági munkásság sorsának javítása, hanem egyenesen nemzeti érdek és a mezőgazdasági munkásság súlyos helyzetén való javítás és minél gyorsabb segítés minden magyar elsőrendű kötelessége. Nem Ötletszerűen, hanem intézményes megoldással kell raj-^ tuk segíteni, amint a törvényjavaslat is teszi. Ettől eltekintve gazdaságilag is alkalmasnak látom az időt a kérdés rendezésére. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a magyar mezőgazdaság rózsás helyzetben van, de tárgyilagosan vizsgálva a helyzetet, meg kell állaanom, hogy a válság bizonyos vonatkozásban enyhült, a magyar mezőgazdaság lélekzethez jutott és így indokolt, hogy a mezőgazdasági termelés alanyának, a mezőgazdasági munkásság sorsának a kérdése is előtérbe kerüljön. Ezzel a kérdéssel igen sokat foglalkozott a napi és a szaksajtó is és < azt is írták, hogy, a magyar mezőgazdaság újabb terheket ilyen vonatkozásban sem^ bír el. Szerintem ez nem jelent a mezőgazdaságnak líjabb terheket, csak azt jelenti, hogy azokat a gazdaságokat, amelyek eddig nem adták meg azt a munkabért, amit üzemi viszonyaik mellett a mezőgazdasági munkásságnak meg kellett volna adniok, törvény erejével kötelezzük, hogy ezt megadják. Mindenféle újság- és szakcikkekkel és szubjektív megállapítással szemben hangoztatom, hogy a magyar mezőgazdaság ezeket a szociális terheket, amelyeket igen sok^ gazdaság már magára is vállalt, el fogja bírni. A jó, a szociális gondolkozású gazdát úgy sem érinti ez a törvényjavaslat, mert hiszen amit a mezőgazdasági üzem rentabilitása megengedett eddig, azt úgyis megadták, legfeljebb azokat a gazdákat fogja sújtani, akik eddig munkásaik munkaerejét jogosulatlanul kiuzsorázták. Kétségtelen, hogy ez a törvény véglegesen