Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-64

758 Az országgyűlés képviselőházának 64politikai és társadalmi téren mindenütt igyekeztek őket megfosztani, ez volt a főcél. Az ukrán tanítók kivételével másokat alig tűrtek meg az állásukban, ruszint éppen úgy nem tűrtek meg, mint magyart, legfeljebb akkor; amikor már érezték, hogy ég alattuk a talaj. Még borzalmasabb volt természetesen az a négy és fél hónap, amelyet az ukrán uralom teremtett meg ott, illetve ami az ukránok ideje alatt volt. Két eszközük volt, az egyik a földalatti szervezkedés, de ennek aztán olyan formája, amely előttünk teljesen ismeretlen, s talán senki előtt nem ismerős, mert az ukránok ezt a nagyorosz uralom alatt csinálták olyan bravúrral, hogy ehhez foghatót, én legalább nem ismerek. A másik eszközük pedig a terror volt. Ezzel a terrorral mindenkit, aki nem volt az ő felfogásukon, üldöztek, a szó teljes értelmében annyira, hogy elég volt egy magyar szó néha, hogy valakit elvigyenek a rahói internáló táborba, esetleg fel a Dumen tetejére egy havasra, ahol jeges fákat kellett hordania intelligens embernek, éppúgy, mint az egyszerű napszámosnak. Szóval az üldözés ekkor érte el tetőpontját, valóságos káosz, s az emberek szélsőségbe való kergetése a szó teljes értelmében ebkor következett be. Nem lehet elképzelni azt, hogy ilyen körülmények között egy nép úgy térjen vissza, mint ahogyan annakidején elvált tőlünk. A legjellemzőbb azíonban az, hogy annakidején az ukrán uralmat a kommunisták támogatták a legjobban. Minden kommunista belebujt az ukrán köpenybe. Nekem 144 községből voltak adataim arra vonatkozólag, hogy a kommunista vezetők a falvaikban mind benne voltak az ukrán szervezetben. (Mester Miklós: Könnyen mennek az egyik szélsőségből a másikba!) Igen, könnyen mennek egyik szélsőséghői a másikba. Ügy lehetett volna megfogalmazni a kérdést, hogy minden kommunista ukrán volt. de nem minden ukrán volt kommunista. A fentiekben igyekeztem vázolni a ruszinságnak tőlünk való eltávolodását. Ez azonban nem jelenti azt, mintha én nem volnék a ruszin autonómia mellett, sőt ellenkezőleg, mellette Vagyok, de nem tartom még ma időszerűnek, mert ma bármit fogunk adni az mind rossz lesz. (Demkó Mihály: Benes is ezt mondotta mindig!) Ha később fogjuk adni, akkor minden jó lesz, mert akkor a megértés alapján csinálhatjuk meg. (Bródy András: Ezt a csehek ugyanígy mondották!) Kérlek, alássan... (Bródy András: Ugyanaz az eset!) Nem ugyanaz az eset. Ezt én egyenesen kikérem itt magamnak, mert ha te engem húsz esztendő alatt megismertél, akkor neked ezt a kijelentést nem lett volna szabad megtenned. Te tudod nagyon jól, hogy még vannak ott igenis olyanok, akik bujtogatnak ellenünk. (Bródy András: Hogyne tudnám! Le fogjuk törni őket!) Elnök: Kérem, méltóztassék ezt a személyes természetű párbeszédet talán a Házon kívül elintézni. Hokky Károly: Az elnök úr figyelmeztetését természetesen elfogadom. (Derültség.) Fenntartom azt a meggyőződésemet, hogy amíg a két lélek, a ruszin és magyar lélek össze^ nem forr, addig nekünk nem lehet az autonómiát megcsinálni. Amikor össze fog forrni, amikor úgy lesz, mint ahogyan volt 1914 előtt, amikor a ruszinság és a magyarság egy szívben dobbant össze, akkor igenis meg kell adni az autonómiát. Meg kell adni azért, mert megígértük, meg kell adni, mert a magyar ember ígéretét ülése Í9É9 december 7-én, csütörtökön. betartja és meg kell adni azért, mert a hűseget a magyar ember mindig hűséggel jutalmazza. (Bencze György: Húsz évig együtt voltunk a csehek alatt magyarok és ruszinok!) Elnök: Csendet kérek! Hokky Károly: Most rátérek egy másik kérdésre, amelyet éppen olyan fontosnak tartok, azonban a magyarság szempontjából tartom fontosnak. Már annakidején a kulturális bizottságban is említettem, hogy külön magyar egyéniséget kell kidomborítanunk, nekünk olyanoknak kell lennünk, hogyha valaki átlépi ennek az országnak a határát, az illető lássa, hogy itt egészen más nép él, mint bárhol máshol Európában, vagy bárhol másutt a föld bármelyik pontján. Ha valaki elmegy a Hortobágyra vagy a Bugaci pusztára, azonnal látja, hogy ott egy egészen külön fajta él, nemcsak a cifra szűrről, nemcsak a gulyások és csikósok ! viseletéről, hanem egész megjelenéséről, jelle! mérői, beszédéről, egyéniségéről, külső és belső tulajdonságairól látja ezt. Azonnal látni, hogy itt egészen másfajta nép lakik, mint akár az olasz, akár a német, akár a francia, akár a szerb, vagy bármilyen másfajta. Ugyanez az érzésünk, amikor Paulini Gyöngyös Bokrétáját végignézzük: bár különböző vidékekről jönnek, különböző viseletben jönnek, de mindenki érzi a beszédről, a^ megjelenésről, a fellépésről, a táncról, a zenéről, az énekről, mindenről, annak a szereplőnek egész egyéniségéről, hogy itt a magyar fajtával áll szemben, amely magyar fajta egészen más, mint bármely más fajtája a világnak. Ugyanezt látja az, aki a Szent István-napi ünnepségek fényét, ragyogását, pompáját és tradicionális szépségeit figyeli meg. Ez hatotta meg az olaszokat is akkor, amikor királyukkal az élükön itt jártak Magyarországon és nem autókon hozták be őket az állomáson, hanem gyönyörű fogatokon, amelyekbe szebbnél szebb fehér paripák voltak fogva, olyan kocsikon, amelyekből az elsőt egy Kocsi nevű komáromi ember készítette és a nevét is innen kapta a kocsi. Ugyanez domborodik ki akkor, amikor a magyar zene csendül meg Bartók ós Kodály lángelméjének szárnyain valamelyik európai metropolisban, ott is azt érzik, hogy ez egészen különös zene, egészen más zene, mint minden más és hogy egyike a legszebb zenéknek, amit az egyik nagy ír zenekritikus a népdalunkról is megállapított. Hála Istennek, már nem kell azon panaszkodnunk, amiért annakidején Eötvös Károly panaszkodott »Szilágyi és Káldy« című gyönyörű munkájában, amelyben azt mondja, hogy a magyar zene nem tud bejutni a Magyar Királyi Operaházba a sok mindenféle selejtes külföldi zene miatt. Most már bent van nemcsak a Magyar Királyi Operaházban, hanem mindenütt otthonos egész Európában, sőt az egész világon. Azóta a magyar népművészet, a népi kézimunka és az abból kifejlődött iparművészet is diadalt diadal után arat a külföldön és sok nemesvalutát is hozott addig, amíg ezt a háború dübörgése meg nem akadályozta és sok embernek kenyeret is adott. Nem tudok elfeledkezni arról az én kedves meghalt Pilisi Elemér barátomról, aki a gyönyörű sárközi munkákat újból divatba hozta és azóta mindenütt elterjedt és a legszebb magyar ruhákat ékesíti. Nem tudok elfeledkezni arról, hogy milyen munkát végzett Spolarich László az ő kis »Muskátli« című folyóiratában, amelyet asszonyaink a húsz esztendő alatt kéz-