Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-64

Az- országgyűlés képviselőházának tf-4. ü\ ret tudtunk biztosítani, ugyanakkor kötelessé- I günk figyelni arra is, hogy ez a johb sorsba való helyezés biztosíttassák a jövőben is, hogy ne kelljen örökké félniök attól, hogy osak ideig- I óráig tartó javulást jelent mostani foglalkozta­tásuk, ne kelljen örökösen félniök attól, hogy talán máról-holnapra munkanélkülivé válnak, ne kelljen rettegniök örökösen attól, hogy ez a viszonylagos jobb mód számukra csak pilla­natnyi megoldás. Igenis követeljük, ihogy ennek a nehéz mun­kát végző fizikai munkás társadalomnak min­den egyes tagja tisztességes megélhetéshez i jusson. Lehet, hogy pillanatnyilag van ennek a rétegnek egy olyan csoportja, amely jobb módban él, ha azonban ezek életébe gondosan betekintünk, akkor bizony ma is azt látjuk, hogy száz meg ezer és százezr olyan tagja van még ennek a társadalomnak, akinek a jelen a legminimálisabb életlehetőséget sem tudja biz­tosítani. Ezért kell tehát nekünk komolyan hozzányúlnunk ehhez a kérdéshez s ezért nem elég csak az örökös gondolkodás, amely azután a cselekvőkészséget és magát a cselekvést is bizonytalan, beláthatatlan időkig hátráltatja. Nekünk már éppen elég időnk volt gondol­kozni, most már cselekednünk kell. Cselekvé­seket vár ez az ország tőlünk és nem malasz­tos ígéreteket, mert azokból már elegünk volt. Komoly, kenyeret adó s életlehetőséget bizto­sító cselekvéseket vár az ország és ha ezeket elmulasztjuk, akkor saját magunk alatt, a nem­zet alatt vágjuk a fát, saját magunk gyengít­jük ennek a nemzetnek igen fontos, dolgozó társadalmi rétegeit, de ezzel gyengíti ük a ma­gunk sorsának jobbrafordulási lehetőségét is. Sokkal komolyabb kérdés ez, mintsem át lehessen rajta futni. Nem akarok a munkás­kérdés fontosságával kapcsolatban hosszú pél­dasorozattal itt előállani, csupán egyetlen ese­tet hozok fel annak jellemzésére, hogy mit keli annak a munkásnak végeznie ahhoz, hogy oda­jusson a munkahelyére. Választókerületemhez tartozik egy olyan község, amely 35 kilo­méterre van Csepeltől, amely tudvalevőleg meglehetősen sok dolgozó testvérünknek bizto­sítja a megélhetést. 35 kilométert kell lakó­helyétől számítva annak a munkástestvérem­nek megtennie a gyárig, ott dolgozik 8 órát, megfeszített, kemény munkát és akkor megint 35 kilométert kell kerékpáron megtennie vissza a családjáig, tehát összesen 70 kilométert kerék­pározik ez a szerencsétlen magyar azért, hogy napi 8 órát tudjon idolgozni. Méltóztassék el­képzelni, mit jelent az, amikor csak a munka­helyig és a munkahelytől vissza a családig 70 kilométert kell megtennie esőben, sárban, porban, piszokban, mert meglehetősen forgal­mas útról van szó és bizony az arra járó autók szórják rá a sarat, a port, a piszkot és mindent. Méltóztassék elképzelni, hogyan érez, hogyan dolgozik az a szerencsétlen ember, micsoda lel­külettel áll oda a munkapad ©lé, amikor még előtte van az újabb 35 kilométeres hazakerék­pározás réme- És így megy ez napról-napra, h ónapr ól-hó napra és évről-évre, meirt nem áll módjában megcselekedni azt, hogy villamosra költsön, nem áll módjában a hetijegyet meg­venni, mert olyan drága. Méltóztassék ezeket mind figyelembe venni és meggondolni, hogy ezeknek a ^szerencsétlen tesitvéreinknek egy (pengő is életbevágóan fontos, akiknek gon­dolkodni kell, hogy azt az 5 pengőt, amibe a hetijegy kerül, vagy a 2 pengő 20 fillért elbírják-e. Nekünk anyagi helyzetünkhöz ése 1939 december 7-én, csütörtökön. 739 mérten nem jelent ez különbséget, de ott, ahol ilyen minimális összegekkel kell kalkulálni, igenis azt jelenti: vájjon a Jóskának vagy a Pistának tudok-e ebben a hónapban lábbelit venni és el tudom-e küldeni ebben a lábbeli­ben az iskolába? T. képviselőtársaimnak mindenkor szíve­sen rendelkezésére bocsátom az adatokat. Mél­tóztassék elhinni, nem a kákán csomókeresés ez, de amikor a munkáskérdés megoldását azért akarjuk, hogy ez a társadalmi réteg szintén jobb megélhetéshez jusson, akkor sa­játmagunkért, a magunk fajtájáért és tényleg a nemzetépítésért küzdve követeljük ezek or­voslását azért, hogy ezek az emberek- is jus­sanak már el egyszer arra az oldalra, ame­lyet a napfényes oldalnak neveznek és ne kell­jen örökké ott botorkálniok az árnyékos, ned­ves, penészes, sötét másik oldalon. A munkás­kérdésnek ez a megoldása az, amely ezekben a dolgozókban azt a fogalmat kelti, hogy ők is százszázalékos jogú polgárai ennek a társa­dalomnak. T. Ház! Amikor ezeket idehozom és joggal követelhetem a kormányzattól azt, hogy itt komoly és alapos szociális munkát végezzen, ugyanakkor érzem, hogy nemcsak jogom, de kötelességem is idehozni az úgynevezett szel­lemi munkásságnak a kérdését is. Mi nemzeti szocialisták egy olyan társadalmat akarunk felépíteni, olyan nemzeti szocialista munka­államot akarunk megvalósítani, amely nemzeti szocialista munkaállamban minden dolgozó magyar, minden tisztességes munkával foglal­kozó egyén megtalálja a maga jól megérdemelt ellátását. Ugyanakkor azonban tisztában va­gyunk azzal is, hogy ennek a nemzetnek olyan irányítókra, olyan tisztviselői karra, olyan köz­pályán működőkre van szüksége, akik tudatá­ban vannak kötelességük súlyosságának, de akik nemcsak, hogy vállalják ezt a kötelesség­teljesítést, hanem képesek is arra, hogy ennek a nemzetnek a nemzet minden egyes tagjával együttérző és együtt dolgozó tagjai legyenek. T. Ház! Amikor mi nemcsak a gazdának, nemcsak a különböző kétkezi munkával foglal­kozó munkástestvérünknek és nemcsak más egyéb, a szabadpályán dolgozó keresztény ma­gyar testvérünk jólétéért óhajtunk küzdeni, tisztában vagyunk azzal, hogy ezeknek szüksé­gük van olyan vezetőkre, akik valóban komo­lyan vezetni tudják őket. Szükségünk van tehát arra, hogy ezeknek összefogására, ezeknek a társadalmi rétegeknek irányítására legyen en­nek a társadalomnak egy olyan szerve, egy olyan rétege, amely azután feladatának, köte­lességteljesítésének teljesen a magaslatán áll. T. Ház! Távol áll tőlem még a szándék is, még a gondolat is, mintha én a jelenleg mű­ködő köztisztviselői kart általánosságban gya­núsítani akarnám, távol áll tőlem az, hogy a jelenleg közpályán működők munkásságát ál­talánoságban kifogásolnám, de amikor elisme­rem azt, hogy ennek a nemzetnek közalkalma­zottai, bárminő munkát végezzenek is, kemé­nyen megdolgozva azért a minimális életlehe­tőségért, végzik a maguk munkáját, ugyanak­kor nem mulaszthatom el tiltakozni az ellen, hogy a köztisztviselői kart, amely ezt a ke­mány munkát végzi, másodosztályú állampol­gárrá süllyessze le ez a rendszer. Mert, igenis, ezt a közszolgálati alkalmazotti kart, amely jobbsorsra érdemes, ez a rendszer anyagilag még ma is az ígéret malasztjaival táplálja és ugyanakkor lelkileg destruálja, mert nem biz­tosítja számára azt...

Next

/
Thumbnails
Contents