Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-61

jôlâ Az országgyűlés képviselőházának 61. hiszen tudtak ők magyarul és büszkék is rá, hogy tudnak magyarul. Istenem, hogyne volna büszke az a faj, amely ezer éven keresztül mindig együtt éit a magyarral, hol rosszban, hol jóban. Tehát ma is büszke rá az a ruszin nép, Rákóczi hü népe. Ezek volnának a mi kívánságaink. Itt még arra kérem a magyar kormányt, hasson oda, hogy a Kárpátaljára lehetőleg olyan hivatalnokokat küldjenek, akik tudnak a nép nyelvén beszélni és ne történjenek olyan kilengések, mint ezelőtt harminc évvel Szlovákiában Csernován, ahol megnemértés miatt 15 élet pusztult el, köztük Hlmka András nővére is, amiért a szlovák fiatalok még ma is gyűlölettel gondolnak a magyarokra. Két évvel ezelőtt ünnepelték meg a csernovai tragédia 30 éves fordulóját. Ezen az ünnepségen én is résztvettem és este a vacsorán felköszöntöt- , tem az öreg hlinkát, a szlovákok vezérét és bámulatomat fejeztem ki előtte, hogy az egész napi ünnepségen, amelyen mindenütt résztvettem, seholsem hallottam a magyarok elleni tüntetést vagy kiiakadást és azt mondottam: nem hittem, hogy ti szlovákok ilyen intelligensek vagytok, hogy fájdalmatokat ennyire nem nyilvánítottátok ki. Erre Hlinka felugrott az asztaltól és azt mondta: Mit gondolsz, én szeretem a magyarokat és úgy beszélek magyarul mint szlovákul; a régi magyar rezsimnek csak egy bűne volt, hogy nem engedett nekünk egy szlovák ábécét meg egy kis bibliát. Ennél az asztalnál jelen volt hodzsa Milán miniszterelnök, három cseh tábornok és Országh, a pozsonyi tartományi elnök. Az autonómiáról szólva pedig igazán nem tudok kifejezést találni a szeretetre és a hálára azért, amit a mi miniszterelnökünk tett értünk. Húsz éven keresztül vergődtünk, kopogtattunk azért az autonómiáért, amely nekünk járt volna, de a csehek nem adták meg. Még egy éve sem telt el, hogy hazatértünk, — hiszen csak márciusban szabadultunk fel — és a magyar kormány már megígérte, hogy talán még ebben az évben benyújtja a háznak az autonómiára vonatkozó javaslatot. Igazán tanulhattak volna a csehek a magyar nemzettől, példát vehettek volna a magyar gavallériáról. Amikor erről az autonómiáról volt szó, amelyet mi kapni fogunk, én ellene voltam annak, hogy határautonómiát, területi autonómiát kapjunk. Én azt mondtam, hogy nekünk csak olyan autonómia kell, amely nem ütközik bele az ország egységébe. Én nem akarom elválasztani az én ruszin fiaimat a magyar testtől, a magyar ifjúságtól. Én azt akarom, hogy a ruszin fiú tanuljon meg magyarul és ha eszes, legyen belőle szolgabíró, legyen belőle tanár, mint régen, legyen belőle orvos, ha kell, legyen belőle képviselő is és ha kell, legyen belőle miniszter is (Ügy van! a balközépen.) és akkor meglesz az a bizonyos egység, amelyet mi vártunk, az a bizonyos kapocs, amely össze fog bennünket kötni, nem pedig elválasztani. Vannak azonban egyesek, akik úgy gondolják, hogy mi különváljunk. Ehhez én nem adom a beleegyezésemet; nem a beleegyezésemet ahhoz, hogy legyen megint valami komédia, hogy majd megint legyenek valakik, akik azt fogják mondani: mi ruszinok külön állunk — és akkor kimondják egy idegen államhoz való tartozásukat. Mondom, én hálás vagyok mindezekért. Hálás vagyok először is a kormánynak, hogy bennünket itt szívesen látott, és esküszöm ülése 19$9 december 1-én, pénteken. arra, hogy ezért a szívességért nemcsak én, hanem népem is csak köszönettel tartozik Magyarországnak. (Éljenzés ) Beszédemet befejeztem; elfogadom a törvényjavaslatot. (Jblénk éljenzés és taps. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Porubszky Géza jegyző: Kossuth Pál. Elnök: Kossuth Pál képviselő urat illeti a szó. Kossuth Pál: T. Képviselőház! Méltóztassék megengedni nekem — a magyar képviselőház egy olyan tagjának, aki az elmúlt két évtized nagy részét keserves számkivetésben csehszlovák megszállás alatt töltöttem, onnan viszszatérve pedig mintegy a jogfolytonosság elve alapján újra belekapcsolódtam az anyaország közigazgatásába, amelynek szolgálatában fiatal éveimet töltöttem és ahonnan 1918-ban a Károlyi-forradalom idején távoztam el, visszavonulva falusi otthonomba — hogy néhány szóval hozzászóljak az előttünk fekvő appropriates törvényjavaslathoz és imagyar emberhez illő őszinteséggel, elfogultság nélkül megállapíthassam azt, amit a vita során felszólalt több t. képviselőtársam közül az iparügyi tárca költségvetésének vitájában Közi Horváth t. képviselőtársam is nyomatékosán hangsúlyozott, hogy Magyarországon szociális vonatkozásban évtizedek alatt nem történt annyi, mint amennyi az utóbbi időben történt. (Ügy van! jobbfelől.) Méltóztassék megengedni, hogy megállapíthassam azt is, hogy azok az előttünk, megszállt területeken lakók előtt nagyon is átlátszó tendenciával hangoztatott és az európai közvéleménybe felelőtlenül beledobott állítások, amelyek szerint a trianoni Magyarország szociális, közigazgatási, politikai vonatkozásban elmaradott ország, amelynek állami berendezkedése idejétmúlt, a valósággal homlokegyenest ellentétes megállapítások voltak. Hangsúlyozom, felelős helyről jött megállapítások voltak ezek. Legyen szabad erre egy szerény példával szolgálnom. Amikor a Prágai Magyar Hírlapnak kezeimben lévő és a t. Ház előtt most felmutatott 1927. évi 177. számában egy Csehszlovákiában szociálisnak gúnyolt, de a valóságban a legantiszociálisabb, közgyűlöletnek örvendő orgánumot ebben a minőségében, tehát szociális szempontból nyilvánosan megtámadtam és a nagy nyilvánosság előtt pellengérre állítottam s az ellenem indított hajsza, majd az ötnegyed évig tartó bűnvádi eljárás végén a független és felelős csehszlovák ibáróságok felmentettek, napnál fényesebben beigazolást nyert ebből az én csekély esetemből is láthatóan, hogy ezek a sovinizmus tói fűtött, nagyon gyenge alapokon nyugvó olcsó frázisok alaptalan vádaskodások csupán, amelyek a legelső ellentámadás tüzében kártyavárként omlottok össze. Mi, akik hosszabb-rövidebb ideig csehszlovák megszállás alatt éltünk és saját magunkon tapasztalhattuk az úgynevezett demokratikus szociális berendezkedéseket, ünnepélyesen megállapíthatjuk, hogy a trianoni Magyarországon az elszakítottság húsz esztendeje alatt szociális, társadalompolitikai, közigazgatási vonatkozásban igenis lankadatlan, komoly, a történelem rohanó eseményeivel lépést tartó és a korszellemnek mindenben megfelelő élet folyt. Megállapíthatjuk azt is, hogy ez a szegény guzsbakötött, életlehetőségeitől megfosztott kis