Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-51

Az országgyűlés képviselőházának öl. ülése 1939 november í5-é% szerdán. 51 Én azon a nézeten vagyok, — ezt már nagyon sokszor hangoztattam, de itt is leszögezem, mint vezérgondolatát annak az egész reformprogrammnak, amelyet megvalósítani akarok — hogy halálos vétek volna Magyarországon az autonóm közületek autonóm életét megfojtani, (Ügy van! Ügy van! — Taps a jobb- és a baloldaton.) nemcsak azért, mert az egész államélet és közélet fejlődésében ezek az autonómiák annyira jelentős szerepet játszották mindig, hogy az összes magyar tradíciók, hogy úgy mondjam, az egész magyar alkotmány törése nélkül megszüntetni nem lehetne azt. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Enélkül semmit sem ér az alkotmány!) Az alkotmányos jelentőségük ma már tagadhatatlanul lényegesen kisebb, mint volt, úgyhogy ezzel az argumentummal nagyon erős argumentumokat lehet a másik oldalról szembeállítani. De most nem ezek a tradicionális szempontok a legfontosabbak ebben a kérdésben, hanem az vezet engem ebben a megyőződésemben, hogy az autonóm élet a legalkalmasabb nevelőeszköz (Úgy van! Úgy van!) az állampolgároknak, a hazafiaknak és a közért munkálkodni akaró emberek nevelésére. (Ügy van! Ügy van! — Taps a jobb- és a baloldalon.) Ha nem adunk az embereknek módot arra, hogy végigjárják községükben az elemi iskoláját és vármegyéjükben a középiskoláját a közélet szolgálatának, akkor oda jutunk, hogy nem fogunk megfelelő embereket kapni az állam vezetésére. (Ügy van! Úgy van!) Ezek azok az okok, amelyek miatt én teljes mértékben kötöm magam ahhoz, hogy a magyar közigazgatási autonómiák ne csak megmaradjanak, hanem egészségesen fejlesztessenek is. (Általános helyeslése) Mit értek én egészséges fejlesztés alatt? Nem a szabadosságot, nem azt, hogy az autonómiáik jogot kapjanak arra, hogy az állam hatalmával szembeállhassanak, mert erre ma nincsen semmi szükség, (Ügy van! Ügy van! a jobbos a baloldalon. — Bajcsy-Zsilinszky Endre: Ezt nem is kívánja senki!) hanem értem alatta azt, hogy az autonómiák azokat a feladatokat, amelyek valóban az ő hatáskörükbe valók s amelyeknek megoldására ők vannak hivatva és ők a legalkalmasabbak is, minden •súlyos állami gyámkodás, gátlás és befolyás nélkül tudják megvalósítani. Ez szerintem az autonómia lényege. (Helyeslés és taps. — Bodor Mártin: A kormány befolyásától mentesen! — Zaj a joboldalon.) Nem értem. (Bodor Márton: A kormány befolyásától mentesen! — Zaj jobb felől.) Elnök: Kérem a képviselő urat, méltóztas-, sék a közbeszólásoktól tartózkodni. vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter: Bocsánatot kérek, nem értem. (Egy hang jobbfelől: Ő sem érti! — Halljuk! Halljuk!) T. Képviselőház! Mondom, ez tulajdonképpen az autonómiák lényege. Én nem tartom az autonómiák lényegéhez tartozónak azt sem, hogy vájjon a közigazgatási tisztviselők •— tehát nem az autonómia tisztviselői, hanem a közigazgatási tisztviselők — választassanak vagy kineveztessen ek-e. Ez lehet a praktikum kérdése adott esetben, de semmi esetre sem tartozik az autonómiák lényegéhez. Éppen úgy, mint ahogy nem tartozik az állami igazgatás lényegéhez az, hogy vájjon az állami igazgatást úgy, amint ma van, sok vonatkozásban nem állami, hanem autonóm tisztviselők intézik közvetett hatáskörben, éppen úgy nem tartozik az autonómiák lényegéhez az, hogy vájjon az autonómiák ügyeit úgy, ahogy ma van, választott tisztviselők vagy kinevezett tisztviselők intézik-e. Én nagyon sokat törtem a fejemet és nagyon, sokat olvastam erről a kérdésről s a^zt hiszem, nálunk az a baj, "hogy ezt a kérdést sohasem tudják az elfogulatlanság magaslatáról kezelni. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) 1933-ban, amikor éppen reformprogrammomat a törvényhozás előtt volt szerencsém fejtegetni, ezt a kérdést bedobtam a köztudatba és akkor, mondhatom, olyan merev, elutasító állásponttal találkoztam a választási szisztéma eltörlésével és a kinevezési szisztéma gondolatával szemben, hogy kénytelen voltam pillanatnyilag lemondani ennek a kérdésnek megoldásáról. Objektív akarok lenni: el kell ismernem, hogy a választási szisztémának olyan nagy előnyei vannak, amelyeket a kinevezési szisztémával nem lehet pótolni. Előnye a választási szisztémának az, hogy az esetek 99%-ában azok az emberek, akiket egy autonómiában tisztviselővé választanak, odavalók, ott születtek, ott nőttek fel, ismerik annak a vidéknek, annak a társadalomnak minden gondját és baját, (Ügy van! Ügy van! bal felől.) megvannak a személyes kapcsolataik az emberekkel, biztosítva van az, hogy állandóan ott maradnak, tehát a kontaktus sohasem szakad meg. Tagadhatatlan, hogy ezek szinte pótolhatatlan előnyök, de megvannak ennek a szisztémának a hátrányai is, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) mert tagadhatatlanul könnyebben érvényesülhetnek egy ilyen választási szisztémánál olyan mellékes szempontok az emberek kiválasztásában, (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) amelyek azután megint az alkalmasság és rátermettség szempontiából eshetnek kifogás alá. (Horváth Zoltán: Ott a fegyelmi! — Egy hang jobbfelől; Láttuk Félegyházán!) és az is tagadhatatlan, hogy könnyen érvényesülhetnek a helyi hatalmasságok szempontjai. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Én a múltkor költségvetésem bizottsági, tárgyalásánál azt a kérdést röviden szintén felvetettem és azt mondottam: szeretném, ha a magyar közvélemény ezzel a kérdéssel egyszer szembenézne és szeretnék vitát és állásfoglalást provokálni a magyar közvéleményben e kérdéssel szemben. Azóta csak egyetlen reflexiót kaptam, Egyed István egyetemi tanár úr részéről, aki a választási szisztéma törhetetlen hívének mutatkozott és aki erről írt cikkében azt mondotta, hogy mindazok a hátrányok, amelyek a választási szisztémával szemben felhozhatók, kiküszöböltetnek azáltal, hogy ma a közigazgatási tisztviselők — az alispánt kivéve — élethossziglan választatnak meg. Nem akarok most bővebb polémiába bocsátkozni ezzel a cikkével, csak egyet kell megállapítanom: Ez a következtetés nem helytálló, mert azt a tisztviselőt nemcsak egyszer választják, hanem választják élete folyamán, nem tudom hányszor, mindannyiszor, ahányszor előlép (Ügy van! Ügy van!), tehát az ő függetlensége ezáltal, hogy egyszer élethossziglan megválaszthatják, még biztosítva nincsen (Ügy van! Ügy van!). De mondom messzevezetne most és igazán nem akarok időt rabolni ennek a kérdésnek taglalásával (Halljuk! Halljuk!), csak újra felvetem azt, hogy nagyon szeretném, ha a magyar közvéleményben és a hívatott irodalom7*