Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-56

Az országgyűlés képviselőházának 56, ülése Î939 november 23-án, csütörtökön. 365 félevei kezdem: magam is bírói családból származom, a bírói karhoz tartozó apa családjából, amely bírói karnak képviselőiről mai ülésünkön is oly sok dicsérő szó hangzott el. Atyám királyi törvényszéki bíró volt. A nagyapám királyi járásbíró. Dédapám szintén résztvett az igazságszolgáltatásban, előbb mint ügyvéd, később mint Debrecen városának szenátora. A családi tradíciók talán — s ezzel öszszefüggésben a gyermekkor kitörölhetlen emlékei — tudják tehát megmagyarázni azt az első pillanatban nehezen érthető tényt, hogy látszólag az én sajátlagos érdeklődési körömtől távolabb eső tárca, az igazságügyi tárca költségvetésének vitájába kapcsolódom be. Nem szándékom a tárca összes problémáival foglalkozni. Csupán a királyi bíróságok munkássága az, közöttük elsősorban a büntetőbíróságoké, amelynek eredményeivel foglalkozni kíváuok. T. Ház! Eüieimben örökké visszacseng fiatalkoromnak soha el nem múló hangtöredéke: annak a mindig megismétlődő elnöki figyelmeztetésnek a hangfoszlánya, amely azóta annyira szívemhez nőtt, amidőn eisőízben vált módom mint hallgatónak résztvenni büntetőbírósági tárgyaláson és amikor az elnöklő bíró komoly, méltóságteljes hangon intette a tanút arra, hogy vallomására esetleg esküt kell tennie, s ezért tartozik az igazat megmondani. Mennyi erély, mennyi határozottság volt és van ezekben a szavakban, melyek az elnöklő bírák ajkáról szállnak, akiknek arcára mindenkor szinte odamerevedik a jellemszilárdság, de néha odatelepszik az élet megpróbáltatásainak képe is, mert a magyar állam bármennyire szeretné is, t. Ház azt, hogy bőkezűen, érdemeihez mérten dotálja a bírói karát, ©rre mégsincs úgy módja, amint megvan például a nagy, gazdag és hatalmas Angliának. T. Ház! Tulajdonképpen nagyon sajnálom, hogy a költségvetés szerkezete folytán nem volt módomban számításokat végezni arra vonatkozóan, hogy a bírói karnak mekkora része az, amely a bűnügyi és mekkora része az, amely a polgári jogszolgáltatás ügyeivel foglalkozik. Ha módom lett volna erre, akkor talán még inkább tudnék szép képet festeni arról a jelesül képzett és erkölcsileg érintetlen bírói karról, amely a királyi vádhatóságok támogató munkájával együtt megrendíthetetlen pillére a jogrend megőrzésének. De így is megfog engem és szinte lenyűgöz a költségvetésnek az az adata, amely szerint a magyar bírói karnak teljes létszáma 1741 fő. Igaz, hogy ekkora számban dolgozó bírói kar munkáját segíti annak a körülbelül 700 főnyi fogalmazói karnak a tevékenysége, akik mint bírósági titkárok, jegyzők, aljegyzők vagy gyakornokok fejtik ki munkásságukat, de ez a tény egy csöppet sem csökkenti annak a, ténynek jelentőségét, hogy az alsófokon ítélkező bírói kar létszáma alig több, mint ezer fő. Egy-egy bíróval szemben tehát az ország lakosságából 10—11000 ember áll. szemben. Törpe kisebbség, szinte elenyésző szám ez, ha nem gondolnánk arra, hogy a bír n* kar a szellemi és erkölcsi javaknak teljességével felvértezve bír elegendő erővel arra, hogy tudásának és jellemének szilárdságára támaszkodva bűnöző emberek örökös ellenkezéséből fakadó támaszkodásokat visszautasítsa. T. Ház! Ez az oka annak, hogy amikor az igazságügyi tárca költségvetéséhez hozzászólok, beszédem később elmondandó részében az igazságügyi tárcát érdeklő kriminálpolmkai problémáknak egyikét, s ezt is csupán egy olyan vonatkozásban érintem, amely legjobb tudomásom szerint ritkán szokott a t. Haz elé kerül ni, pedig az a meggyőződésem, hogy - a probléma ebben a vonatkozásában nagyon érdemes arra, hogy vele foglalkozzunk, róla bővebben beszéljünk. A magyarországi kriminalitás, Magyarország bűnélete az a probléma, amelyről beszédemben röviden szólani kívánok. A kriminalitásnak, a lakosság bűnéletének nagyságát viszonyszámmal szokták kifejezni. Ez a viszonyszám úgy adódik, hogy a lakosságnak büntetőjogilag felelősségre vonható tömegével szembeállítják azokat, akiket büntető ítéletek elmarasztaltak. Ugyanezt a módszert alkalmazták akkor is, ha nem az egész bűnélet nagyságát vesszük górcső alá, hanem csupán a legjellemzőbb bűncselekménycsoportok jelentőségét bíráljuk az ország bűnéle+ébeu. Magyarországon rendszerint a 12 évnél idősebb népesség az, amely a viszonyítás alapját képezi, és e népesség százezernyi tömegére számított elítéltek száma adja meg a kriminalitásnak azt a változó mértékét, amely hol emelkedő, hol pedig csökkenő értéke a viszás bűnéletnek egészen hűséges képét adja. Az előadottakból már következik, hogy nem lehet kötelességem az, hogy egyes bűncselekményekkel foglalkozzam. Ha ezt akarnám tenni, ez nemcsak az idő rövidsége miatt ütköznék akadályba, hanem ami fontosabb, ezzel annak az egységes szemléletnek a teljessége is csorbát szenvedne, amit pedig biztosítani óhajtok felszólalásomban. Sőt továbbmegyek, a bűncselekmények jellemző csoportjait is, azokat, amelyek a vagyon, a személy, az állam, vagy a társadalom ellen irányuló bűncselekmények tetteseit fogják össze, nagyon ritkán fogom érinteni, csak akkor, amidőn ez elkerülhetetlen. T. Ház! Magyarországnak a világháborút megelőző esztendőkben a kriminalitása határozottan csökkenő irányzatú volt, mert százezer főre számítva, mai 1000-es arányszám sem jelezte a kriminalitás a nagyságát, A világháborút követő esztendőkben az arányszám hirtelen magasra ugrott, — részben talán azért, mert olyan bűntettesek is ítéltettek el most jogerősen, akiknek bűncselekménye még a háborús időbe nyúlt vissza, s akkor nem volt idő és alkalom, hogy azért _ felelősségre vonassanak. Ettől függetlenül, bizonyos, hogy egyfelől a világháborúnak erköicsvadító hatása, másrészt pedig az a roppant nagy gazdasági válság, amelynek a korszakát a húszas évek elején éltük, bőséges okot szolgáltattak arra, hogy az előző évtized kezdetén Magyarország kriminalitása magasra szökjék fel. Hiú remény volt, hogy Magyarországnak a kriminalitásában, amely azután később, az. 1930-as évek felé csökkent, a tartós csökkenés folyamata állandósuljon, mert éppen a legutóbbi éveknek, az 1936—1938-as éveknek a számai szerint egy újabb emelkedésinek, lendületnek vagyunk szemtanúi, amelynek alvégét nem tudjuk tisztán átlátni és ha szeretnők is hinni azt, hogy bizonyos igazságszolgáltatás-technikai körülmény az, ami az emelkedésben közrejátszik, mégis komolyan szembe kell néznünk a helyzettel. (Helyeslés.) A romló viszonyok változó hatását a legtisztábban, a leghatározottabban a vagyon ellen irányuló bűncselekmények számának erősfokozódásában kell látnunk. Amikor ezt azonban, t. Ház, leszögezem, egyúttal végtelen örömmel kell megállapíta-