Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-56

Az országgyűlés képviselőházának 56. Még komplikáltabb természetesen a köz•szerzeményi jog terén a jászknn-statutum alá tartozásnak az igazolása, amire vonatkozóan az 1877 :

1. t.-e. sorolja fel azokat a területek

et, amelyekre a jászkun-statutum intézkedései vonatkoznak. E téren ma érvényben lévő joggyakorlatunk szerint az a mérvadó, hogy a házasság kötése idején a férj állandó lakóhelye hol volt. líekövetkezhetik tehát az az eiset, hogy «gy, a j ászkun -statu tum területén ihiázasságotikötött férj elkerül az országnak egészen más vidékére, ott éli le az élettét s amikor azután esetleg az élet úgy hozza magával, hogy & közszerzeményi megállapítására kerül a sor, kiderül, hogy ennél a kérdésnél a jászkun-statutum elavult intézkedései lesznek az irányadók. T. Ház! Még visszásabb eredményre vezet ez a rendi- és jászkun-statutum szerinti megkülönböztetés az örökösödési jog terén. Tudjuk, hogy általános magánjogunk szerint lemenő nemlétében a szerzeményi vagyonban hityestársi öröklésnek van he«lye. Ez a hitvestársi öreklés azutáai megilleti úgy a nemes-, mint a nem nemesrendű, xígy a honorácior, mint a nemhonoráeior-özvegyeket; nem illeti meg azonban és egészen más az intézkedés a jászkun-statutum partikuláris területén, amelyre vonatkozóan azután ismét különbséget kell tennünk a szerint, hogy közszerző, eoaquisitrix vagy nem közszerző özvegyről van-e szó. Ezeknek a megkülönböztetéseknek is külön kritériumaik vannak. Mindez annyira elavult, annyira nehézkessé és bizonytalanná teszi jogszolgáltatásunkat, hogy ezeknek a megkülönböztetéseknek további fenntartására semmi indok fel nem hozható. Az örökösödés kérdésénél még az özvegyi jog megszigorításának vagy korlátozásának kérdéséről is kell szótanunk, amelyre vonatkozólag ismét különbség van az 1840:

VIII. t.-e. hatályban lévő intézkedése következtében, úgyhogy a nem nemesrendű, tehát a polgári osztályhoz tartozó második nőnek az özvegyi joga egy gyermekrész erejéig korlátozható, szemben az általános magánjogi rendelkezéssel, amelynél fogva az özvegyi jog megszorításának mértéke az illő tartás és lakás. Kendi jogunknak ezek a maradványai, úgyszintén a partikuláris érvényű jászkún-jog a haladott életkörülmények között már fenn nem tarthatók. Ezekre vonatkozóan, minthogy előjogot képeznek, a Kúriának nagyértékű jogegységesítő tevékenysége számba nem vehető, mert hiszen a Kúriának is alkalmaznia kell ezeket az élőjogban még mindig bent szereplő jogszabályokat, pedig erre már azt lehet mondani, hogy ezek a különbségek már a nép lelkében sem élnek többé. Az a jászkún nő például bizonyára nem tudja azt, hogy Őt a közszer zeményi özvegyi jog terén stb. eltérő jogszabályok illetik meg, mint a nem jászkún nőket. Abból a célból, hogy ezek az anomáliák és ezek az elavult jogszabályok kiküszöböltessenek jogrendszerünkből, azt hiszem, életrehívható volna az 1931:

XXII. törvénycikkel kiküldött 60 tagú országos bizottság. Nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy magánjogi törvénykönyvünk tervezetében ezek a különbségek már nem szerepelnek. Ott már általános úgy az örökösödési, mint közszerzői jogunk. Ez a törvénytervezet azonban még nem tekinthető jognak és törvénynek, csupán tervezetnek, ezek az intézkedései tehát a joggyakorlatban alkalmazást nem nyerhetnek. Ezért volna szükséges ennek a hatvantagú bizottságnak életrekeltése és újból való kiküldése a képviselőház és felsőház 30— ülése 1939 november 23-án, csütörtökön. 343 30 tagjából, hogy ez a bizottság állandóan tartsa figyelemben és válassza ki esetleg azokat a további jogszabályokat is törvénykönyvünk tervezetéből, amelyeket a haladó kor követelményeinek megfelelően most már élő joggá kellene átalakítani. Ez a Pesthy Pál által 1928 március 1-én benyújtott magánjogi törvénytervezetünk — sajnos — ugyanarra a sorsra jutott, mint a Verbőczy-féle Hármaskönyv annak idején: törvényerőre még mindig nem emelkedhetett. Elismerem, hogy mai viszonyaink, bel- és külpolitikai helyzetünk nem alkalmasak egy ilyén nagymérvű törvényjavaslatnak a letárgyalására, mint amilyen a magánjogi törvénytervezet, mert ehhez igazán nyugodt időknek higgadt és bölcs elmélyülése volna szükséges. Semmi akadályát sem látom aoznban annak, hogy amiért ezt nem tudjuk törvényerőre emelni, bizonytalan időre odázzuk el azokat a szükséges reformokat, amelyeket az egész jogászvilág joggal követelhet meg. Nem is volna egészen új keletű dolog, hogy egyes magánjogi vonatkozású törvények alkottassanak meg. (Antal István igazságügyminiszteri államtitkár: Például az 1927:XXXV. te.) Ügy van, például az 1927:XXXV. törvénycikk, az új jelzálogjogi törvényünk is, vagy mondhatnánk másokat, például az állatszavatossági törvényünk, az 1923:X. te, vagy megemlíthetném az erdészeti vagy gazdasági vonatkozású, vagy vízjogi vonatkozású törvényeket, (Antal István igazság ügy miniszteri államtitkár: Az a baj, hogy nem váltak be!) amelyeknek azonban mind az általános magánjog körébe kellene tartozniuk, mégis külön törvényes intézkedésééi — mondom: kivéve — korszerű formában kerültek törvényhozásunk elé. ' Az öröklési jog szabályaival foglalkozva, még csak magá.njogi törvénykönyvünk tervezetének 1838. Vára kívánok rámutatni, amely azt mondja, hogy a végrendeletek, amelyek kisebb alaki hibában szenvednek, érvényeseknek mondhatók ki a bíróságok által az esetben, ha minden kétséget kizáró módon megállapítható az, hogy a végrendelkezőnek valóban ez volt a végakarata. Ez a szakasz tehát enyhít azokon a merevségeken, azokon a szigorú formaságokon, amelyekhez mai joggyakorlatunk a végrendeletek érvényességét köti. Azt hiszem, ez is kiemelendő volna és élő joggá átalakítható lenne. Szóvá kívánom tenni az ügyvédségnek egy állandóan hagoztatott panaszát is, midőn arra a tarthatatlan állapotra hívom fel az igazságíügyminisztérium figyelmét, hogy a 25 pengőt meg nem haladó követelések jelzálogilag nem biztosíthatók, azokra vonatkozó jelzálogjogi bejegyzés helyt nem foghat. Ma már 25 pengő a kisembereknél igen jelentős tétel számba megy és többé az a körülmény sem forog fenn, amely ennek a rendelkezésnek a megalkotását indokolttá tette, hogy t. i. a telekkönyvi hatóságok munkával túlterheltek voltak ós e miatt a kisebb összegű bekebelezésektől tehermentesíteni kellett őket. Ez a körülmény immár nem forog fenn s telekkönyvi hatóságaink — azt mondhatjuk — teljes kurrenciában vannak. Fel kell hoznom ugyancsak az ügyvédség által régóta hangoztatott azokat a kívánalmakat, hogy polgári perrendtartásunknak az értékhatárokra vonatkozó rendelkezései pengőértékre állíttassanak át és a fellebbezési értékhatárok is a kornak megfelelően változtattasanak meg. Nagy anomáliának tartom t. i. azt, hogy egy 200 pengős vagy egy 400 pengős