Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-51

16 Az országgyűlés képviselőházának 51. ülése 1939 november 15-én, szerdán. szénnel akarja orvosainak a szemét kiszúrni. Nem szabadjegyre van szükségük az orvosoknak, hanem a családi pótlékra és jogos fizetés emelésre. Ezenkívül méltán panaszkodnak amiatt is, hogy előmenetelük nincs biztosítva, mert mihelyt egy-egy főorvosi állás megüresedik, a kinevezésnél nem veszik tekintetbe, hogy az illető pályázó már 8—10 évet töltött a Máv.-nál, hanem kívülről hoznak elébe orvost. Ugyanígy helyteleníteni kell azt is, hogy a különböző biztosítóintézeteknél működő orvosok fizetése között is óriási a különbség. Az Oti. például 2, a Mabi. 3, a Postatakarékpénztár 6, az Otba,, a rendőrök 10 pengőt fizetnek családonként és évenként egy-egy háziorvos tiszteletdíja fejében. Ezért a 2—10 pengőért tartozik az orvos egész évben az összes családtagokat a rendelőóráján ellátni, súlyos betegekhez a nap bármely szakában kimenni, naponta 20— 25 látogatása van, a lakásán 30—40 beteget néz meg, úgyhogy egy rendelésre 12'5 fillér honorárium jut. De nézzük most azt, vájjon hogyan vannak biztosítva a biztosítók orvosai úgy maguk, mint családtagjaik részére. Szinte hihetetlennek hangzik, hogy ez az (önfeláldozó társadalmi réteg, amelynek vállán nyugszik Magyarország egész szociális betegbiztosítása, sem a maga, sem családja részére semmiféle biztosítást nem élvez. Ha tehát például egy biztosítóintézet orvosa vagy családtagja vakbélgyulladásban megbetegszik, bekerül egy kórházba vagy klinikára, tartozik az ápolási díjat és a gyógyszereket sajátmaga részére megfizetni, amit egy biztosítóintézet sem térít meg neki. (Szöllősi Jenő: Különös!) De továbbmegyek. Ha egy ilyen biztosítóintézeti orvos meghal, eltemetése csak úgy válik lehetővé, hogy az orvosok abban a hónapban fizetésükbői leadnak három pengőt, hogy így összejöjjön az az összeg, amellyel ezt az orvost eltemethetik. De ez is csak a budapesti Oti.-intézetnél van meg, mert például a Mabi. és a Máv. orvosai ezt sem fizetik meg; fel akarták a maguk részére állítani ezt az önsegélyző, mondhatnám, temetkezési egyletüket, de a belügyminiszter úr ennek az intézetnek alapszabályait még most sem hagyta jóvá. Mielőtt a biztosítottakról beszélnék, szükségesnek tartom röviden megemlékezni a kórházak ápolószemélyzetének helyzetéről is. Az ápolónők, akik 10—14 órát dolgoznak egy-egy ilyen intézet keretéiben és minden harmadik éjjel inspekcióznak, mindezért havonta 30—50 pengő fizetést kapnak. De sokkal szomorúbb az ő nyugdíjügyeiknek rendezetlensége, amenynyiben 10 évi szolgálat és rokkantság esetén havi 10 pengőt, húszévi szolgálat és rokkantság esetén havi 25 pengőt, harmincévi szolgálat és teljes rokkantság esetén pedig havi 46 pengő segélyt kapnak ruhailletmény címén. Ennek oka pedig abban keresendő, hogy az ápolóhők ügyeinek rendezését még egy 1876-ban meghozott törvény szabályozza és azóta újabb törvény ezzel a kérdéssel nem foglalkozott. Nem is „kell külön említenem, hogy ilyen háborús időben mennyire fontos lenne a vöröskeresztes nénék nyugdíjügyeinek a rendezése is. Az Oti. keretében szolgáló ápolónőket pedig, hogy nyugdíjjogosultságukból kiessenek, kilenc és félévi szolgálat után elbocsátották, majd ugyanezeket az egyéneket ismét felvették ugyanabba az intézetbe, hogy nyugdíjat ne kapjanak. {Meskó Zoltán: A Dob-utca módjára!) Végül legyen szabad a betegbiztosításra szoruló tömegekről néhány szót szólanom. (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Ezen a téren a legnagyobb igazságtalanságnak tartom, hogy míg az ipari munkásság és az állami tisztviselői kar szociális biztosításban részesül, addig a mezőgazdasági munkásság részére a szociális biztosítások közül csak a balesetbiztosítás nyert eddig megoldást. Nem hiszem, hogy bárki is helyeselhetné, hogy magyar és magyar között olyan különbség legyen, hogy egy magyar embernek az egyik fia, aki Pestre jár be gyárban dolgozni, a biztosítás minden ágát élvezze, szemben a család másik tagjával, aki mezőgazdasági munkát végez és ezért a biztosítás előnyeiből ki legyen zárva. (Paczolay György: Ez a másodrendű

1 állampolgár!) Itt kell megemlítenem azt a lehetetlen állapotot is, hogy ha valamelyik vidéki mezőgazdasági munkás vagy törpebirtokos, akinek egy kis háza vagy néhány négyszögöl földje van, megbetegszik vagy pedig a családjának valamelyik tagja betegszik ineg és kórházba vagy klinikára kell mennie, akkor az ápolási költségeket könyörtelenül behajtják rajta. (Br. Vay Miklós: Ez sem egészen úgy van!) Konkrét példákat tudok említeni. Amikor például egy 8—10 gyermekes munkás, akinek több gyermeke betegedett meg abban az évben, kórházba volt kénytelen menni, akkor a kórházi költségek háromszorosan, négyszeresen meghaladták az ő kis ingatlanának értékét, viszont ugyanakkor az Otba. keretében a legmagasabb rangú tisztviselők is biztosítást kapnak, tekintet nélkül arra, hogy nyugalmazott miniszterek vagy államtitkárok-e, sőt azt sem veszik tekintetbe, hogy esetleg a Pénzintézeti Központ elnöke vagy igazgatója az illető. Tudnék valakit említeni, aki a fiát megoperáltatta Otba.-alapon, aki jelenleg bankigazgató és nyugalmazott miniszter. (Paczolay György: Ilyen is van! — Szöllősi Jenő: Ez így szokott lenni! — Felkiáltások jobbfelől: Ki az? — Petro Kálmán: Meg kell mondani, ki az! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Matolcsy Tamás: Érthetetlennek tartom azt, hogy ilyen igazságtalanul tesznek különbséget magyar és magyar között és olyanokat is biztosítanak, akiknek arra semmiféle szükségük sincs," szemben a magyar agrárlakossággal, amely semmiféle biztosítást sem élvez. Minthogy ezeknek a sérelmeknek orvoslására nézve a költségvetésben nem látok semmiféle adatot, a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés és taps a baloldalon. — A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: A vezérszónokok közül szólásra következik? Boczonádi Szabó Imre jegyző: Holota János! Elnök: Holota János képviselő urat illeti a szó. Holota János: T. Képviselőház! Egy esztendeje annak, hogy a Mindenható jóvoltából a Felvidék sokat sanyargatott népét vezetőivel együtt visszacsatolták az anyaországhoz, egy esztendeje annak, hogy erre hosszú évtizedes sóvárgás után mégis sor került. Jubilálunk és e jubileumkor végtelen örömömre szolgálj az, hogy a geográfiai és a politikai bekapcsolódás, valamint a tényleges bekapcsolódás után az állami költségvetés füzeteiben most már mindenütt örömmel olvashatjuk a Felvidéknek a megnagyobbodott költségvetésbe való bekapcsolódását is. Amikor a visszacsatolás megtörtént, akkor kétségtelen, hogy a magyar bel-