Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-54

Az országgyűlés képviselőházának 54. (Élénk derültség.) Gyengébbek kedvéért kezdi itt magyarázni! (vitéz Lipcsey Márton: Nem kell izgulni!) Éppen a mai súlyos időkben van szükség arra, hogy az országban rend legyen, hogy a lelkek megbéküljenek, hogy az emberek között lehetőleg minden ellentét elsimíttassék. De nem szolgálja ezt a célt az, ha az egyéneket esetleg egyszerű besúgás, vagy egy egyszerű feljelentés alapján beviszik a rendőrségre, napokig ott tartják és minden további kihallgatás nélkül toloncházba, vagy máshova viszik. Tessék a legszigorúbb intézkedést életbeléptetni, — hiszen bizonyos tekintetben életbe is van léptetve — hogy mindenkit a maga bírája elé kell állítani és a legszigorúbban megbüntetni, ha az ország érdeke ellen vét, de nem lehet kiszolgáltatni az embereket arra, hogy holmi egyszerű feljelentések alapján szabadságjogukkal visszaélve bevigyék őket. Hiszen ma annyi a besúgó! (Szeder Ferenc: Amikor belügyi államtitkár voltál, nem így beszéltél te sem! — Derültség.) Akkor a vörösöket kellett letörni! (Derültség. — Malasits Géza: Ilyenkor látjuk, hogy akasztják a hóhérokat! — Állandó derültség.) Tudnék most hivatkozni éppen belügyi államtitkárságom idejéből olyan ténykedésekre, amelyek megmutatták, hogy az igazságot kerestem, hogy eskümet megtartottam, de mivel ez öndicséret lenne, ettől elállók. Tudják képviselőtársaim, éppen önöknek kell a legjobban tudniuk, hogy volt néhány eset, amikor ki mertem állni; akkor meg is támadtak azért, mert az igazság mellett szóltam és a magyar becsület szerint cselekedtem. Arra kérem tehát az igen t. miniszterelnök urat, tegyünk fátyolt a múltra: adjanak kegyelmet azoknak, akik megtévedtek akkor, amikor még nem. volt olyan súlyos a nemzetközi helyzet, mint ma. Jön a karácsony, viszszaszereztük Kárpátalját és a Felvidéket, nagyon nemes gondolat és nemes gesztus lenne tehát, ha most karácsony szent ünnepén amnesztiát adnának azoknak, akik nem mondom, hogy ártatlanok de akiket sok esetben önhibájukon kívül vagy a túlfűtött légkörben történt elszólások miatt vittek olyan helyre, ahová tulajdonképpen nem kellene őket vinni. Tudunk példákat a politikai kegyelemre; hiszen láttuk, hogy egyik-másik felvidéki szabadcsapatos büntetését utólag elengedte*, mert nagyon becsületesen viselkedett, mint szabadcsapatos a Kárpátalján. Meg vagyok róla győződve, hogy az igen t. miniszterelnök úr ezeket a kérdéseket a szívén fogja viselni. Én nem a miniszterelnökhöz, hanem a magyar emberhez fordulok. Minket öröm ért, amikor visszakaptuk a felvidéki területeket, teiiat őszintén megmondom, elvárt volna egy kis amnesztiát az ország közvéleménye ennek örömére. (Derültség a középen.) Ez nagyon komoly dolog és ha a gróf úr ott lenne, talán nem mosolyogna. Mélyen t. Képviselőház! Ezzel a kérdéssel végeztem. Legyen szabad még egy kérdést intéznem az igen t miniszterelnök úrhoz s ez az amerikai kivándoroltak kérdése. Ezt a kérdést szóvátettem már a földmívelésügyi tárcánál is, mivel azonban nem egészen odatartozik, hiszen nemcsak földmívesek vándoroltak ki. jónak tartottam ezt a kérdést ennél a kimondottan politikai tárcánál, a miniszterelnökségi tárcánál is szóvátenni. . Nagyon jól tudjuk, — nem árulunk el titkot — hogy a hatalmas németbirodalom, lése 1939 november 21-én, kedden* 255 amelynek 80 millió lakója van, számon tart minden egyes külföldön élő német állampolgárt, annyira számon tart, hogy nemcsak a nevük van feljegyezve a németországi hivatalokban és kartotékokban, hanem számaik is vannak és például idehaza Debrecenben, Sze geden és Szombathelyen mint gócpontokban, amint ők mondják, Stützpunktokban szervezetek vannak, ahol ezeket a németeket nyilvántartják; akár kereskedősegéd, akár földbirtokos, akár kicsoda, nyilván van tartva minden német, mert ez a nagy nemzet tudni akarja, hogy mi történik fiaival, amint látjuk, most telepítik is őket haza. Ennek a kis nemzetnek is igazán szüksége van minden fiára; senkiről sem mondhatunk le, minden egyes emberünket nyilván kell tartanunk. Nagyon szeretném, ha kimutatást készítenének a külföldi magyarokról — úgy tudom, ez nincs meg teljesen — a külföldi követségek útján, hogy tudjuk, bogy az/ a Nagy János Kecelről, az a Kovács István Debrecenből, hol van. Adja a jó Isten, hogy eljöjjön annak az ideje, amikor haza tudjuk hozni őket. Nyilván kell őket tartani, mert közülük nagyon sok haza szeretne jönni s ezt meg kell könnyítenünk a részükre. Sajnos, a múltban, a régi liberális korszakban nem volt föld a Kovács^ Jánosoknak, de volt föld azoknak, akik bevándoroltak. Ezek, amint mondottam egyszer, könnyen visszamehetnek, mert csak azt kell magukkal vinni, amivel bejöttek. Egészen komoly formában gondolok a magyarok visszatelepítésére.^ Nem elég az, hogy az amerikai-magyar baráti szövetség itt összeül és megkoszorúzza Washington szobrát és a Hősök emlékművét és szép beszédek hangzanak el, mert más eredményt nem látok. Mondom, ezt rendkívül fontos kérdésnek tartom. Meg vagyok győződve róla, hogy a magyar királyi kormány is szívén viseli ezeknek az eltávozott magyaroknak sorsát. A másik kérdés, amelyet fel akarok hozni, a nemzetiségi kérdés. En egy vegyes kerületet képviseltem 19 éven át és mindent mondhatok, csak azt nem, hogy a nemzetiségekkel rosszabbul bántak, mint a magyarokkal. Annyira jól bántak, a régi időben, annyira nem törődtek magával a nemzeti üggyel, hogy azok az emberek — két községről van szó — a mai napig sem tanultak meg magyarul, tehát nem bántottuk őket, nem bántottuk kultúrájukat, % nyelvüket. Sajátságos dolog, hogy mióta bizonyos hírek vannak, amióta halljuk, hogy Litvániából és nem tudom honnan visszavándorolnak — szerintem nagyon helyesen — a németek az anyaországba, amikor ennek nálunk is híre terjedt, közöttük jártam és hallottam, hogy az emberek kezdtek magyarul beszélni, olyan emberek, akik soha életükben másként nem is akartak beszélni, csak németül (Derültség.) és azt mondották, hogy ők itt akarnak maradni. Mindenesetre nem ártott tehát, hogy ez a bizonyos népcsere-kérdés felvetődött. Most legalább meglátjuk, hogy ki húz ide, ki akar itt maradni, ki érzi itt jól magát. Mi soha senkin erőszakot nem követtünk el és ez esetben sem fogunk erőszakot elkövetni, ha bárki az országból el akarna menni; irii mindig becsületesen, egyformán bánunk mindenkivel, azonban azt hiszem, akadályt nem fogunk ez ele gördíteni. (Gr. Hunyady Ferenc: Vérző szívvel! — Derültség.) Még csak egy kérdést akarok szóvátennL Tudom, hogy bizonyos okoknál fogva nem lehet a Felvidéken nemzeti szempontból a dolgo-