Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-54

Az országgyűlés képviselőházának 54. dés'sel foglalkozva asst mo^'Ha. h^v s»ól lnhet*v képzelni az elképedést például Skóciában, ha újabban a délnyugati részen lete-epeuen ír la kosság azt kívánná, hogy jog szerint az ír szabad államba kebelezzék Jbe«. Hála Istennek, nyugaton is kezdik tehát már megérteni a mi helyzetünket és nyugaton is kezd derengeni egy kicsit a világossá«;. Foglalkoznom kell azonban egy másik problémával is. A nyugati közvélemény és általában, mondjuk, az újságolvasó közvélemény felszínes külső ismérvek alapján ítél ebben a kérdésben. Itt legyen szabad röviden rámutatnom azokra a tudományos teóriákra, amelyek a nemzetiség és a nemzet- fogalmát meghatározzák. Két általános teória áll fenn, az objektív és a szubjektív teória. Az objektív teória a vallás, a faj, a közös erődet és a nyelv alapján határozza meg, hogy valaki mely nemzethez vagy nemzetiséghoz tartozik. A szubjektív teória nem e külső ismérvek alapján határoz ebben a kérdésben, hanem azí mondja, hogy a nemzetiséghez való tartozást egyedül az egyénnek hite, érzése és hitvallása dönti el. Itt mindjárt legyen szabad azonban leszegeznem minden félreértés elkerülése végett, hogy ez a szubjektivitás, amelyet a magyar álláspont is magáénak vall, kétféle. Az egyéni szubjektivitás mellett, az egyén érzése mellett fennáll a kollektív szubjektivitás, vagyis, ha az egyén úgy érzi, hogy valamely nemzethez tartozik, a nemzetnek viszont kollektív joga van dönteni a felett, hogy a tárgyi adatok, áldozatok és egyéb körülmények alapján befogadja-e azt, aki ahihoz a nemzethez akar tartozni. Van még egy harmadik körülmény, amelyre rá akarok mutatni. Főleg azért foglalkozom ezzel a körülménnyel, mert nézetem szerint nem szabad elmulasztani egy alkalmat sem, amikor a kisebbségi kérdésről beszélünk, hogy ezekre a tévedésekre is rámutassunk. Ilyen körülmény a világháború előtti 50 esztendő magyar nemzetiségi politikáját ért rágalom és az a hamis beállítás, amelylyel háborúelőtti politikánkat ma is még sokszor illetik. Az első a nemzetiségek elnyomásának rágalma. Azt állítják, hogy mi évezredeken vagy századokon keresztül elnyomtuk a népeket. Legyen szabad arra utalnom, hogy mi évszázadokon keresztül harcoltunk az elnyomás ellen és a szabadságért; harcoltunk pedig nemcsak a magunk szabadságáért, hanem valamennyi későbben itt a Dunamedencében élő tnép szabadságáért is. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) Az igaz, hogy legtöbbször vállvetve harcoltunk ezekkel a népekkel, de elsősorban mi magyarok harcoltunk és véreztünk, igazságtalan és erkölcstelen tehát az a vád, hogy a magyar nemzet elnyomatása kisebbségeket. Mert mint egyik fiatal tudósa ennek a kérdésnek, megírja, a rendiség korában a populus werbőezyanus állt szemben a plebs werböczyanaval. A populus werbőezyanus pedig nemcsak magyarokból, .hanem minden a Duna medencéjében élt népek közül a populus werbőezyanus közé adoptált és felvett népelemekből állt, mint a plebs werbőczyana is. Ha pedig egyáltalában szó lehetett elnyomásról, akkor nem a magyarság, hanem a populus werbőezyanus állt szemben a jobbágysággal és merem mondani és ki tudnám mutatni, ha időm volna hozzá, ha valakit elnyomtak, akkor elsősorban a magyar jobbágyságnak lehetnek panaszai, mert a nemzetiségeknek —ha az eredményeket nézzük meg — talán jobb ülése 1Ô3Ù november Êl-ên, kedden. 249 dolguk volt ebben az országban, mint a magyaroknak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) •'£. Ház! De szembe keli szállani a magyarosítás vadjával is. Az a politika, amelyet a magyarosítás vádjával illetnek, a politikának egy liberális korszakába esett. Dsern ez a politika, hanem a központi vonzás volt az, amely felé törekedtek a népek, mint ahogyan Macartney írja, hogy nem minden nemzetiség utasította el magától a magyarosítást. Ha ezrek, tízezrek és százezrek haltak meg itt olyanok, akiit egyetlen szót sem beszéltek magyarul, s meghaltak a magyar géniuszért és a magyar szabadságért, kérdezem: lehet-e erőszakos magyarosításról beszélni, amikor ezek levonták ennek a belső érzésüknek a konzekvenciáit, felvették ennek a népnek a nyelvét és legtöbbször nevüket is megmagyarosították °i (Ügy van! Ügy van! — Taps Jobbfelől.) De meg kell emlékeznem, ha csak egy szóval is, az 1868:XLIV. tc.-ről is. amelyet a háború után az utódállamok is el akartak fogadni nemzetiségi, kisebbségi törvényükül és csak azért nem fogadták el* mert túlliberálisnak tartották. Hogy ne a magyar, hanem az angol álláspontot ismertessem, azt írja ez a kis könyvecske, hogy »a mai kisebbségi szerződések egészben véve sokkal kevésbbé liberálisak, mint ez a magyar törvény«. Ezzel tovább nem is akarok foglalkozni. Kétségtelen, ha Széchenyi, Deálc, a turini Kossuth, Eötvös és a két Tisza megnyilatkozásait vesszük figyelembe, azt láthatjuk, hogy, igenis, az una eademque libertás, a, suum cuique elve megillette itt a kisebbséget, amelytől tisztán csak azt tagadták meg, hogy ezt az államot nemzetiségi részekre taglalják szét. Igaz, hogy ott lebegett szemük előtt az egységes magyar nemzetállam szintézise is, de. —- amint az előbb mondtam — ez nemcsak magyar részről nyilatkozott meg, hanem megnyilatkozott vágyképpen és törekvésképpen az itt élő nemzetiségek legtöbbjében is. Merem állítani, a múlt magyar politikája ezt soha egyetlenegy olyan kényszerű cselekménnyel sem igyekezett elősegíteni, mint amilyen cselekményeknek tanúi vagyunk naponta az utódállamok részéről. (Ügy von! Ügy van! jobbfelől.) > Kétségtelen dolog, hogy ezek rágalmak voltak és nagyon szomorú, hogy e rágalmak alapján marasztalták el a nemzetet Trianonban azok a tájékozatlan emberek, akik később maguk is beismerték, hogy tájékozatlanok voltak és akikről később mindenki megállapította, hogy egyrészt teljes tájékozatlanságban, másreszt pedig tökéletes elfogultságban szenvedtek. Ez a kis könyvecske is megírja ezt, nem saját iniciatívájából, hanem más forrásokra hivatkozva, amikor azt mondja, hogy »a békeszerződések büntetni akartak, senki sem volt az elfogulatlanság hangulatában, maga Wilson sem és így jött létre az az igazságtalanság, «imondja Macartney — hogy négy nemzetiségi államot teremtettek ott, ahol azelőtt egy volt«. Három és félmillió magyart szakítottak el és megkérdezésük nélkül, az önrendelkezés elvére való hivatkozással kényszerből helyeztek kisebbségi sorba. Hogy mi volt ezeknek a sora, azt ma a külügyi vita során hallottuk s ezért nem akarom ezt részletesen vázolni, csupán azt mondom, hogy nem tartották be a békeszerződéseket és csak látszat-intézkedéseket tettek akkor, ha már semmiképpen nem tudtak kitérni, s^ először vagyonukból, állásukból és anyagi javaikból fosztották ki a magyarságot, hogy azután veszélyeztessék az életét is annak»