Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.
Ülésnapok - 1939-51
Az országgyűlés képviselőházának 51. ülése 1939 november 15-én, szerdán. 11 nem egészen így szól a döntése, hanem azt mondja: azt azonban, hogy túllépte-e a köteles feleletadás kereteit és közvetlen észleleten alapuló vallomást tett-e, a bíróság dönti el. Ezért volt az, hogy a magyar bíróságoknak egy kimagasló személye, Ráth Zsigmond nyugalmazott kúriai tanácselnök ezt szóvá tette. Elnök: A képviselő úr beszédideje lejárt, méltóztassék beszédét befejezni. Vásáry István: Ezek az elmondott és még «1 nem mondhatott okok kényszerítenek arra, hogy nem lévén bizalommal a rendszer iránt, ne fogadjam el a költségvetést. Elnök: A vezérszónokok közül szólásra következik? Megay Károly jegyző: Bencs Zoltán! Elnök: Bencs Zoltán képviselő urat illeti a szó. Bencs Zoltán: T. Képviselőház! Nagy figyelemmel hallgattam az előttem szólott képviselőtársam érveléseit, amelyekkel azt igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar közigazgatási rendszer politikailag nem pártatlan és jobb meggyőződése ellenére — mint ahogy ő kifejezte magát — arra van kényszerítve sokszor, hogy pártos álláspontot foglaljon el a gondjaira bízott területen és személyekkel szemben. Ne haragudjék meg az én t. képviselőtársam, ha annak ellenére, hogy a kazuisztikának meglehetősen széles aktasorával látszott ezt támogatni, ezt a megállapítását kétségbevonom; kétségbevonom pedig azért, mert éppen ő mondotta tegnapi nagyon érdekes felszólalásában, amelyben a tökéletes gazdasági rendszerről beszélt, hogy minden rendszerben vannak és lesznek hibák, de óriási tévedés volna az egyes hibákból kiindulva, magát a rendszert felelőssé tenni és az egyes esetekből kiindulva, a szabadságot korlátozni ott, ahol voltaképpen hibákat kellett volna orvosolni. A t. képviselőtársamnak ez a kiváló megállapítása pontosan applikálható a közigazgatási rendszerre is. Méltóztassék elhinni, hogy tökéletes közigazgatási rendszert még sehol a világon nem találtak ki és bárhol járjunk a világon, minden közigazgatási rendszerben vannak hibás tisztviselők, vannak pártos tisztviselők, vannak gyenge tisztviselők, de végeredményében az egész közigazgatási rendszer a maga teljes erejével a nemzet érdekét s az alkotmányban megjelölt lelki célokat tartja, szemelőtt s a közelebbről meg nem határozható államcélt a maga területén mindegyik úgy igyekszik megvalósítani, hogy az a nemzet egyetemének javára váljék. (Úgy van! Ugy van! a jobboldalon.) Én, mélyen t. képviselőtársaim, amikor vidéken jártomban láttam ezt a magyar közigazgatást a maga mindennapi problémáival küszködve, őszintén megvallom, mély tisztelettel teltem meg ez iránt a közigazgatás iránt. Amikor láttam, hogy igyekeznek azoknak az egyszerű, jószándékú, sokszor nagyon primitív embereknek megmagyarázni az állam érdekében szükséges áldozatok fontosságát, amikor a saját érdeküket igyekszik előttük megvilágítani, amikor szociálpolitikai jóakarat és törekvés mellett még egy külön probléma az, hogy hogyan közelítsék meg a lelkét es a szivet annak az embernek, hogy megértse, hogy amiIcor hozzá, feléje törekszik, a savát igyekszik szolgálni, az a tisztviselői kar, amely az állami akaratot, hogy így mondjam, a maga kompli"kált, sokszor — sajnos — nagyon komplikait fogalmazásával népszerűen fordítsa le a magyar népnek a nyelvére, az a közigazgatási kar j a maga küzdelmes munkájáért nagy tiszteletet érdemel. Kégóta hozzá vagyok szokva megelőző foglalkozási körömben úgy is mint köztisztviselő, de úgy is, mint a magyar élet egyik szerény megugyelője, hogy a »közigazgatás« szónak a parlamentben való kiejtése a belügyi tárca költségvetésének vitájával kapcsolatban rendszerint egyet jelent a Leporeiio-lista kibontásával, amiben a szolgabirák, a jegyzők basáskodásától kezdve a hosszadalmas ügyintézésen keresztül a közigazgatás politikai pártoskodásáig minden benne van. Már pedig, azt hiszem, hogy ferde szemszög az, amely egy állam közigazgatási rendszeret pusztán ilyen silány szempontból próbálja megítélni. Lehet itt aktákat, eseteket felhozni; őszintén megvallva én is elítélem, ha ezeket az eseteket látom, végigmérem és megállapítom azt, amit képviselőtársam megállapított — nekem nem volt módomban az aktákba belenézni — bizonyos, hogy elítélem, elítéli a belügyminiszter úr is; elítéli az ország is és meg kell hogy legyen és meg is lesz annak a konzekvenciája, de ezért az egész rendszert tenni felelőssé, az már olyan pártos állásfoglalás, (Ügy van! Úgy van!), amely éppen akkor, amikor a nemzet érdekében viendő közigazgatást kell a költségvetés szempontjából bírálnunk, talán nem egészen helyénvaló. Ugy emlékszem alkiotmányjogi tanulmányaimból, hogy a hosszabb időn keresztül fennálló és történelmileg fejlődő közigazgatás, mint aminő a magyar közigazgatás is, lassan a hazaszeretet tárgyává válik, az emberek megszeretik és önként és szívesebben engedelmeskednek egy bevált és hosszú időn keresztül az életviszonyokat megértő és azt szabályozó közigazgatási rendszernek, mint egy olyan kartális alakulatnak, amely merőben átsziabályozó szervezet, amely talán a mostani divatos államformák mellett mutatna egy jó közigazgatást, de méltóztassanak elhinni, nem volna benne kevesebb erőszak, mint abban a közigazgatási rendszerben, amely a magyar alkotmány alapján évszázadok óta fejlődött. (Rajniss Ferenc: Nézze meg Magyary Zoltán könyveit! Az nem demagógia!) Én Magyary Zoltánnal sok tekintetben egyetértek, sok tekintetben nem. Ebben a kérdésben éppen nem. Én tehát azt tartom, amit az előbb is voltam bátor hangsúlyozni, bogy egy államrendben mindig szí| vesebben és bölcsebben alkalmazunk olyan közigazgatási rendszert, amelyhez a hosszú fejlődés során mint a hazaszeretet tárgyához ragaszkodnak az állampolgárok, önként engedelmeskednek neki, tehát ennek megtartása mellett inkább a hiányok kikü szöbölesére kell törekednünk. Nagyon sokszor szokták mondani, magam is olvastam és hallottam, hogy a magyar közigazgatás merev. Bocsánatot kérek, méltóztassanak egyszerűen áttekinteni a legutóbbi, 1937-es kormányjelentést, amely előttünk van. Meg lehet állapítani belőle, hogy azt a közigazgatási rendszert, amely összeépített községeket különválaszt, törpe, életképtelen köizségeket megszüntet, tanyaiközpontokat alakít, azt a rendszert, amely kiviszi a közigazgatást a néphez, a tanyára és amely programmszerűen arra törekszik, hogy minél közelebb jusson magukhoz a „kormányzottakhoz, merevnek nevezni nem lehet. De ugyancsak nem lehet azt mondani erről' a közigazgatásig rendszerről, hogy nem volna minden törekvése egy népszerető, okos közigazgatás megvalósítása. Én azt a dolgozó közigazgatást látom, amely ku-