Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-53

^çmmwmxm*-'--' - ^.mmm Az országgyűlés képviselőházának 53. Sajnos, a helyzet az, hogy ez a Vegyészmérnöki kar ebből az intézményből lassankint elfogy, elfogy pedig azért, mert amíg egy vegyészmérnöknek a magángazdaság 3—400 pengő kezdőfizetést juttat, addig a földmívelésügy a gyakornokoknak esak 136, illetőleg mindent beleszámítva, csak 180 pengős fizetést tud juttatni. Természetes, hogy az utánpótlás mindinkább csökken és ennek következtében, ha az idősebb generációk nyugdíjazás folytán eltávoznak, lassankint teljes csődbe fog kerülni ez a nagyszerű intézmény, amelynek hallatlanul nagy és fontos hivatása van. Mélyen t. Ház! Én itt azzal a kéréssel fordulok a földmívelésügyi miniszter úrhoz tegye lehetővé azt, hogy ez az intézmény ne csökevényesedjék el a fokozatos és automatikus előléptetéssel teremtsen olyan helyzetet, hogy a fiatal gazdasági szakemberek ennél az intézménynél is megtalálhassák a maguk jövendő boldogulását. Azonkívül nagyon kérem azt, hogy akár pótlékolás, akár más formában vegyék le erről a tudósgárdáról a mindenapi élet nyomasztó gondjait, hogy ne kelljen utazással és mindenféle mellékkereset hajhászásával elvonatkoztatni magukat eredeti főcéljuktól és főkötelességüktől. De nemcsak a személyi dotáció az, amely kevés és ami katasztrófához fog vezetni, hanem a dologi kiadásbán is rendkívül csekély az az összeg, amely ennek a nagymultú és nagyhírű intézménynek jut. Amikor én a külföldön, Angliában, Franciaországban, Hollandiában, Olaszországban és Németországban megfordultam a különböző kongresszusokon, irigykedve láttam azt a kutatási lehetőséget, amelyet külföldi kollégáim élveztek. Tudom jól, hogy szegény állam vagyunk, tudom jól, hogy luxuskísérletekre nekünk nem juthat, de mégis laboratóriumainknak a felszerelése^ elavul és korszerűtlenedik s ennek következtében a fokozottabb célt ezek az intézményeink nem fogják tudni elérni. Én kegyelmet kérek a miniszter úrtól ennek az intézménynek számára, hogy ne kerüljön zsákutcába, mert ha ez az intézményünk csődbe jut, akkor ennek feltétlenül a magyar mezőgazdaság fogja kárát vallani és^ a magyar mezőgazdasági termelés fog nagy mértékben visszafejlődni. Most áttérek egy másik problémára, amely a szegény embernek, a kisembernek a problémája. Futólag több képviselőtársam említette már ezt a kérdést és ez a vadkár kérdése. Kerületemnek 72 községében minden egyes község a mandátumom^ mellé azt a kérést fűzte, hogy a vadkárkérdés megoldását szorgalmazzam. Annak idején Fischer Béla, Baranya vármegye nagyhírű alispánja, aki jelenleg a felsőház tagja, a felsőházban benyújtott egy elaborátumot erről a vadkárkérdésről. Sztranyavszky Sándor akkori földmívelésügyi miniszter nagy érdeklődéssel hallgatta, de ennek ellenére eredmény nem volt. Különböző jogi problémák tömegét is tartalmazza ez a kérdés, hiszen ha például dr. Cziglányi Aladárnak, a sásdi járásbíróság elnökének, aki egyetemi magántanár, a Magyar Jogi Szemlében a vadkárkérdésről megjelent cikkét alaposan áttanulmányozzuk, akkor látjuk, hogy a mai helyzet, amely az 1883 :XX. törvénycikk alapján próbálja ezt a kérdést megoldani, egyáltalán nem alkalmas ennek a kérdésnek a nyugvópontra juttatására. Igaz, ennek a törvénynek a 7. §-a kimondja, hogy a fővadak, tehát a szarvas és a dámvad által okozott károkat a ülése 1939 november 17-én, pénteken. 199 birtokos köteles megtéríteni, 13. §-a pedig kimondja, hogy a kártékony állatot, mondjuk, a vaddisznót a birtokos a saját birtokán lelőheti, kiirthatja, de ezek mind elméleti kérdések; elméletileg tényleg megvan a lehetőség erre, a gyakorlatban azonban egészen másképpen fest a dolog. A helyzet ugyanis az, hogy ez a törvény előírja azt, hogy a vadkárt meg kell téríteni. Arranézve, hogy milyen nagy lehet a vadkár, legyen szabad a következőket előadnom. Megkértem a járásunkban levő gazdasági felügyelőséget, hogy állítsa össze az én kerületemben előfordult vadkárok jegyzékét. Abból kiderült, hogy ez évente mintegy 15—25.000 pengőre rúg. Nagyon sok ilyen 15—25.000 pengő fordul ebben az országban elő, óriási károk adódnak ezáltal, éppen annak a rétegnek a terhére, amely maga mellett látja a nagybirtokot, ami alkalmas arra, hogy a társadalmi osztályok közötti ellentéteket kiélezze. Megvan tehát a lehetősége annak, hogy a károsult gazdák hozzájuthassanak káruk megtérítéséhez, de az a helyzet, hogy polgári peres útra kell terelni ezt a kérdést. Ott meg az a baj, hogy roppant nagy véleménykülönbségek lehetnek az egyes bíróságok között, mert hiszen ez a törvény labilissá teszi a judikatúrát, nincs megfogható része, mivel a vad a mai judikatúra szerint res nullius; nem lehet megállapítani, hogy a kóborló vadnak ki a tulajdonosa. De ezenkívül helytelennek tartom azt is, hogy csak a tulajdonos fizesse meg a kárt, mert elsősorban annak kellene megfizetnie a kárt, aki a vad lelövéséből, akár sportszerűen, akár üzletszerűen teszi azt, hasznot szerez magának. A kérdés olyan, hogy így bírósági perek útján megoldani roppant nehéz. A vadkár természete hozza magával azt, hogy ez folyamatos cselekmény és nem egyszer és nem egyszerre történik, hanem amíg lábon áll a termés, addig mindig megvan a lehetősége annak, hogy a legelésző szarvascsordák megkárosítsák a szegény embert. Amikor felhívtam a földmívelésügyi miniszter úr figyelmét erre a kérdésre, ígéretet kaptam tőle, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozni fognak és meg fogják ezt a kérdést oldani. Olyan osztatlan a nagyrabecsülésünk a mostani földmívelésügyi miniszter úr iránt, hogy meg vagyok győződve arról, ha ezt megígérte, akkor ezért az ígéretéért helyt is fog állni, úgyhogy nyugodt lélekkel mehetek ki népemhez, amely ennek az ügynek szorgalmazását feladatomul tűzte ki Még egy kérdéssel szeretnék foglalkozni. A kisgazda akkor tud csak nyugodtan aludni, ha termel vényeinek az értékesítése meg vau szervezve. A magyar bor, baromfi, toll stb. és számos termeivénye a magyar kisgazdának csak akkor tudja előmozdítani teljesen ennek a néprétegnek a boldogulását, ha ezt a kérdést meg tudjuk oldani olyan módon, hogy minden egyes termeivényének megfelelő áron való elhelyezését biztosítani tudjuk. Vannak szövetkezeteink, itt van a Hangya és a többi szövetkezet, amelyeknek az a hivatása, hogy ahol a magángazdaság nem tud segíteni, ott megfelelő értékesítést tudjanak produkálni. Én meg vagyok győződve arról, hogy ha a Hangya nem merkantil szellemtől vezéreltetve és nem álszövetkezeti formában, hanem valódi szövetkezetként teljesíti hivatását, — mint ahogyan meggyőződésem szerint ilyen módon fogja azt