Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-50

Ő92 Áz országgyűlés képviselőházának 50. Ennek a kategóriának az általános magánalkalmazotti kategóriába való sorozása ellen sokféle érvet hoznak fel, de én rámutatok arra, hogy ezek végeredményben mégis csak magánalkalmazottak, magántisztviselők, magánszemémélyek alkalmazottai és jogtalannak, igazságtalannak tartom, hogy ugyanaz a gépírónő, 'ha elmegy egy kereskedelmi, vagy ipari üzembe, akkor ezeknek a törvényeknek, vagy rendszabályoknak hatálya alá esik, de ha egy ügyvédi vagy közjegyzői irodában dolgozik, akkor ezeket a jogokat máról holnapra elveszti. Egy harmadik súlyos sérelem, amelyet Bródy képviselőtársunk is szóvátett, a magántisztviselők adóztatásának, illetőleg túladóztatásának a kérdése. Ez a túladóztatás egészen egyszerűen abból a meggondolásból fakad, hogy az állam könnyen és egyszerűlen eléri a magántisztviselő keresetét. A magántisztviselő keresetét eltitkolni — különösen az utóbbi időben — nem lehet, hiszen a zsidótörvénnyel kapcsolatban a kormánybiztosnak a legaprólékosabb költségekre is befolyása, illetve betekintése van. A magántisztviselők keresete, jövedelme, munkabére olyan egyszerűen és olyan könnyen elérhető és megadóztatható, hogy ez a pénzügyminiszter számára mindig csábító alkalom arra, hogy a többi, a nehezebben elérhető és nehezebben üldözhető adóalanyt a maga gondoskodása alól kiejtse. Negyedik nagy sérelmünk, hogy nincsen egységesen összefoglalva a 'magántisztviselőkre és magánalkalmazottakra vonatkozó jogszabály óiknak és rendelkezéseknek nagy tömege és ebben a kérdésben rendkívül sok homályos és magyarázatra szoruló pont van. Igaz, hogy a bírói joggyakorlatban egyes kérdések tekintetében bizonyos magatartás alakult ki, de mégis arra volna szükség, hogy ezek a jog- ós rendszabályok egységesein összefoglalva állhassanak az érdekelt munkavállalók rendelkezésére. Rengeteg olyan sérelme van a magánalkaílmazotti tábornak, amely a gazdasági élet mai rendjének veszélyeztetése és megterhelése nélkül orvosolható. Nem találok telhát magyarázatot arra, miért nem lehet ezekben a kérdésekben gyökeres megoldásra jutni. Az az őrségváltás, amely végigfut most a magántisztviselői és magánalkalmazotti pályáin, ezeknek a sérelmeknek orvoslására a keresztény tisztviselők számára, a munkapiac könnyebbé és kedveltebbé tételére nem alkalmas. Látjuk azt, hogy a keresztény tisztviselőknek UJÍ az értékemelkedése, amelyet a zsidótörvénytől vártak, egyáltalán nem következett be. Csak a díszkeresztényeké, csak az összekötőké, csak a leépítőké, azoké, akik a zsidótörvény többéves leépítési szakaszát saját érdemeik gyarapítására meg akarják gyorsítani ós felesleges, a törvény által nem is tervezett kegyetlenkedést űznek ezen a területen. (Peyer Károly: A cégnek csak kára van belőle!) Meg kell kérdezni, t. Képviselőház, hogy miért sietnek ezek az összekötők, ezek a leépítők? Azt hiszik talán, hogy nem lesz elég idejük ennek a törvénynek a végrehajtás ára! Ezek az urak, akiknek a havi fizetése négyjegyű számnál kezdődik a kis keresztény tisztviselőik 100—150—200 pengős fizetésével szem; ben, valósággal belepottyantak a gazdasági életbe, előzetes stúdiumok nélkül, szakképzettség nélkül és ami a legfontosabb., emberségesség nélkül. Amikor a tevékenységűiket figyelem a kollégáim előadásai és jelentései alapján, akkor mindig eszembejut az a regényalak, akit Dickens » Amikor a tücsök megszólal« című kedülése 1939 november 14-én, kedden. ves kis regényében megrajzolt, Tuskó Tili, aki azt hitte, hogy a táncolás tudománya nem áll egyébből, mint bátran a táncolók közé keveredni és minél többször nekik esni. Ezek a leépítők és összekötők pontosan így képzelik el a gazdasági életet: bátran belekeveredni és minél többször nekiesni azoknak, akik ott dolgoznak, lehetőleg a tyúkszemükre lépni vagy a fejükre hágni. A régi keresztény tisztviselőknek eddig elenyésző hányada jutott kedvezŐhb pozícióba és nagyobb fizetéshez ezeknek az intézkedéseknek a végrehajtása során. Végül, t. /Képviselőház, hogy egy harmadik részére is rátérjek az ^említett felszólalásnak, tudniillik a kamara kérdésére, meg kell mondanom azt, hogy vagy tévedés, vagy ferdítés az, hogy mi félünk a kamara megalkotásától, ennek a kényszeregyesülésnek a megteremtésétől. Mi láttuk gyakorlati működésükben az alkalmazotti és munkáskamarákat Bécsben és tudjuk, hogy ezeknek a kamaráknak a munlkálkípdása .milyen] szociális és gazdasági haszonnal jár. De alapvető félreismarése a kamara szerepének az, hogy a kamara feleslegessé teszi a szabad szakszervezeteket, hogy feleslegessé teszi a szabad és önkéntes érdekképviseleteket, mert a kettő egymást kiegészíti, a közvélemény kialakítása révén, az adatgyűjtésnek, a dolgozók és az állam összeköttetésének, a helyes munkamegosztásnak a megalkotása révén. De a képviselő iirnak, aki úgy: állította be a kérdést, mintha mi a kamara megalkotásától reszketnénk és a mi kis szakszervezeti vizecskéink felzavarását féltenénk attól, azt is meg kell mondanom, hogy mi »félünk a görögöiktől«. Húsz év alatt megtanultuk azt, hogy a szociális intézmények megteremtésének milyen princípiumai jvannak: konkurrencia nélkül állásokat elfoglalni, rideg materializmus a szociális gondoskodás frázisai mögött. Ha végignézzük az utóbbi húsz évben megalkotott szociális intézményeket, valamennyinél meglátjuk az állások elfoglalásának azt a rohamát, amelytől a kamarák létesítésével kapcsolatban is félünk, A képviselő úr felajánlotta az alkalmazottak csúcsszervezeteit, vagyis inkább azt mondhatom, hogy ezeknek a szervezeteknek a csúcsait a kamarák megalkotásánál. Elég, ha én ezzel, szemben a saját táborának véleményét olvasom fel a saját lapjukból, amely »Szalónképessé lett a kamara felállításának gondolata« címmel a következőket mondja (Olvassa): »A kamarai gondolat hirtelen népszerűsége (bizonyára kapcsolatban van az abban majd elnyerendő díszes elnöki, igazgatói és főtitkári stallumokkal is (Derültség a baloldalon.), amelyekért még olyanok is versenyre fognak kelni, akik egyébként a magángazdasági életben tisztviselőikkel és alkalmazottaikkal szemben éppen nem tanúsítanak kartársi, szociális magatartást. Ha a magyar magánalkalmazotti kamara e régóta táplált reménysége ismét csak egyesek politikai szereplésének fog lehetőséget nyújtani, úgy azok, akik a kamara gondolatáért régóta szívós és önzetlen harcot folytatnak, erőteljesen és semmitől vissza nem rettenve fognák különvéleményt bejeié nteni.« (Peyer Károly: Pont az ellenkezőjét mondják!) Épp elég, ha én ezt a megnyilatkozást felolvasom. Nem a világnézeti különbség az, amely ebben a kérdésben kettőnket elválaszt, mert a világnézeti különbségek a napi kérdések megoldásánál nem játszanak döntő szerepet. Az aktuális szociális kérdések elintézésére való tö-