Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-48

528 Az országgyűlés képviselőházának 4-8. általános tapasztalatokat. — azt hiszem, több képviselőtársamnak is vannak ilyen hasonló tapasztalatai — a havidíjasoknál, ha rendkívüli katonai szolgálatra vonulnak be, vannak bizonyos hibák. Á legtöbb esetben csak kétheti fizetést ad ki annak a havidíjasnak az a cég, vagy az a vállalkozó, vagy sokszor még a közület is és a végeredmény az, hogy két hét után a családja koplal; annak a havidíjasnak ugyanis lakbért kell fizetnie, mert többnyire városban lakik, már pedig ha csak azt a 15 pengőt kapja, amihez hozzájárul még egy gyermek, vagy két gyermek esetén 10 pengő, ebből a 25 pengőből legfeljebb a lakbérét tudja megfizetni. Én úgy érzem, hogy ha már a mezőgazdasági munkaadót kötelezzük arra, hogy cselédeiknek adják meg a teljes konvenciót, ha legalább egy gyermekük van, akkor tiltsuk meg azt, hogy a havidíjasokat, ha behívták őket katonai szolgálatra, még a közületektől is azonnal elbocsássak, illetve azt a 60 pengőt ne adják meg nekik. Konkrét esetet említek. A kezemben van például Győr város polgármesterének, akit különben igen tisztelek és szeretek, egy levele, amelyben hivatkozik egy ilyen esetre. Egy olyan embernek, aki a hazáért sokkal többet tett, mint akármelyik másik katona, mert Illaván is volt s azóta is ott küzd és aki a városnál 60 pengős havidíjas szolgálatban voít, április elseje óta, amióta ismét katonai szolgála tot teljesít és sokat tesz a hazáért, családja otthon nyomorog, mert abból a 25 pengőből, amit kap, legfeljebb a lakbérét tudja megfizetni az a kis család és kétségbe vannak esve, nem tudnak mit csinálni. Gyorsan tovább megyek, mert az időm rövid. Még egy másik esetet szeretnék a honvédelmi miniszter úr figyelmébe ajánlani, mégpedig a következőt. A Huszt körüli márciusi harcokban elesett egy magyar honvéd, akinek családja az én kerületemben, Lébény községben lakik. Többször kértem a honvédelmi miniszter urat, illetve a minisztériumát, hogy adjanak annak a családnak 300 pengőt, illetőleg adjanak neki egy ingyenvagónt arra, hogy azt a hősi halottat haza tudjuk hozni és otthon, hazai földbe tudjuk eltemetni, de nem kaptuk meg a mai napig sem s még választ sem kaptunk rá. (Egy hang a balközépen: Hazai földben nyugszik ott is!) A konzekvenciát majd levonom ebből. Ne tessék azt gondolni, hogy én a honvédelmi miniszter urat akarom támadni. Ellenkezőleg. Én nagyon tisztelem és elismerem nagy érdemeit, de valahogyan úgy érzem, hogy ezeket a dolgokat rendezni kell. T. Ház! Tovább megyek. Van egy másik esetem szintén Lébény községből. Tavaly november hó 23-án a cseh határon hősi halált halt egy magyar katona, Lasz Pál. Két apró gyermeke, meg felesége volt. Abban a pillanatbánban, amint elesett, amint hősi halált halt a hazáért, elvonták feleségétől a családi segélyt és nem tudom keresztülvinni azt, hogy ez a család legalább azt kapja meg, amit kapott volna akkor, ha a családfő tovább szolgálta volna a hazát a hadseregben T. Ház! Ügy érzem, hogyha erre nincs itt írott törvény, a nemzetnek kötelessége, hogy igenis segítsen ebben az esetben s ezért kérem a honvédelmi miniszter urat, intézkedjék azonnali ne csak semmitmondó leveleket kapjak minden felterjesztésemre, hanem azonnal segítsen, hogy ne éhezzék ez a szomorú család, amelyet otthon a faluban nem segít senki. (Maiasits Géza: A pénügyminiszter úrnál akad ülése 19ÉÚ november 9-en, csütörtökön. meg! — Meskó Zoltán: Semmitmondó levelek után ki kell lépni a pártból!) T. Ház! Én mindebből azt a konzekvenciát vonom le, hogy a honvédelmi miniszter ur rendkívül el van foglalva a honvédelmi törvény végrehajtásával, — elismerem, hogy ez százszoros nagy munkát ró rá az utóbbi időben — úgy érzem, nem ér rá foglalkozni az ilyen mondhatnám, majdnem civiljellegű dolgokkal (vitéz Bartha Károly honvédelmi miniszter: Dehogynem!) s ezért azt hiszem, talán helyes lenne, ha a honvédelmi miniszter úr egy politikai felelősséggel bíró munkatársat venne maga mellé, akihez — ha vannak panaszok akár a honvédelmi törvény végrehajtásával kapcsolatban, akár olyan vonatkozásban, amilyenről beszéltem — egy politikus a nélkül fordulhat, hogy az ország honvédelmi miniszter'

1

! munkájától elvonná, (vitéz Bartha Károly honvédelmi miniszter: Hozzám mindenki fordulhat és azt hiszem, nem mondhatja senki sem, hogy nem aznap intéztem el az ügyét!) T. Ház! Befejezem szavaimat. Elmondottam azt, ami a lelkemen feküdt és amit el akartam panaszolni. Tudom, hogy a honvédelmi miniszter úr megértő lélek és segíteni fog ezeken a dolgokon. Ebben a reményben elfogadom a költségvetést. (Helyeslés és taps jobbfelől.) Elnök: Kíván még valaki szólni? (Nem!) Ha szólni senki nem kíván, a vitát bezárom. A honvédelmi miniszter úr kíván szólni. vitéz Bartha Károly honvédelmi miniszter: T. Képviselőház! (Taps. — Halljuk! Halljuk! ) A honvédelmi költségvetés, amelyet szerencsém van képviselni, mint mindig, most ezzel az alkalommal is beható és lelkiismeretes mérlegelés alapján létrejött kompromisszum eredménye, annak a kompromisszumnak, amelynek egyik; tényezője az a vitathatatlan tény, hogy csak alaposan megszervezett honvédelem képes biztosítani a nemzet jövőjét, másik tényezője pedig az ország anyagi teherbíróképessége, amely határt szab a katonai követelményeknek is. Szándékosan beszélek honvédelemről és nem kizárólag a honvédségről, mert a ma háborúját nemcsak a hadseregek vívják, hanem az egész nemzet is résztvesz abban, az egész állami és gazdasági gépezet, a nemzet minden tagja, férfi és nő, fiatal és öreg egyaránt. Gerincét a honvédelemnek vitathatatlanul és változatlanul, a hadsereg alkotja; ennek korszerű megszervezése, felszerelése és kiképzése, de nem kevésbbé lelki diszpozíciója — amit egybefoglalva a hadsereg ütőképességének nevezünk — dönti el a háború sorsát. A technika, de különösen a haditechnika mai fejlettsége mellett, igen megnövekedtek azok a követelmények, amelyeket ki kell elégíteni ahhoz, hogy a hadsereget a korszerűség színvonalán megtartsuk. Nehéz feladat ez, mely súlyos áldozatokat kíván meg minden államtól és nehéz terheket ró a nemzet minden tagjára. De ha nehéz terhekkel jár egy már teljesen kiépített hadseregnek a korszerűség színvonalán való megtartása, mé,^ nehezebb feladat előtt állunk mi, minthogy nekünk a trianoni békediktátum súlya alatti kényszerű mulasztásokat is pótolnunk kell, (Ügy van! Ügy van! jobb felöl.) pótolni kell pedig a lehető legrövidebb idő alatt, nehogy a történelem hívó szava készületlenül találjon bennünket. (Ügy van! Ügy van!) Ügy vélem, elegendő, ha a légi erők és a motorizálás fejlesztésének szükségességére mutatok rá, amelynek fontosságát a közelmúlt na-