Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-29

40 Az országgyűlés képviselőházának 29. ülése 1939 szeptember 22-én, pénteken. ebben a Házban minden egyes párt kihangsúlyozta, hogy nem tartja ezt a törvényt kielégítőnek, de mégis első lépésnek tekinti és várja, hogy a helyzet javulásával ez a törvény is módosításokon fog átmenni és el fogja érni azt a juttatási szintet, amelyet joggal elvár íi Z cl réteg, amely ennek a hazának, ennek a nemzetnek egyik legértékesebb társadami rétege. (Közi-Horváth József: Es a legtöbb gyermeket adja!) Maga Griger Miklós barátom mondotta, hogy ezer esztendeje vagyunk keresztény nemzet, de a szolidarizmusnak, a sorsközösségnek, az egymásra utaltságnak és az egymás megsegítésének eszméje csak az utóbbi időben kezd térthódítani. Bizonyos, hogy amikor a nemzeti jövedelem helyesebb megosztása történik, akkor ez a gondolat ölt testet, ez válik valóra. Hogy a sorsközösség érzése, a szolidarizmus mennyire hiányzott ebből a nemzetből a múltban, arról nem is kell beszélnem. Ez az akkori kor felfogása volt, amely társadalmi osztályokat ismert, amelyeket egymással könynyen lehetett szembehelyezni. Voltak kivételek, — hiszen ebben rejlik a magyar nemzet nagysága — akik minden időben átérezték ezt a nagy magyar feladatot, amelyet mi a sorsközösség érzésének szoktunk nevezni, de el kell ismernünk, hogy ebből a szempontból nagy hiányok voltak. Ez a szolidarizmus most kezd testet ölteni, amikor különösen érezzük a világháború utáni idők minden terhét, most kezd megerősfódni, amikor a keresztényi gondolkozás kezd úrrá válni, amikor már nem mindent a profit szempontjából kezdünk nézni és bírálni, hanem a keresztény nemzeti gondolat szemüvegén keresztül nézzük az eseményeket. Régebben nem ez volt a mérvadó, azért nem is tudtuk egymást megérteni, megborzadtunk attól a gondolattól, hogy közösséget kell vállalni a zsellérrel, közösséget kell vállalni a mezőgazdasági munkással. Nagy baj volt ez a nemzet életében, mert hiszen ez a körülmény volt az, amely ezeket a szociáldemokrácia táborába kergette, mert ha a sorsközösség érzése meglett volna, akkor ez a nemzet már régen eggyé forrott volna és sok minden nem történt volna, aminek a hátrányát ma oly súlyosan érezzük. Mélyen t. Ház! Bizonyos az, hogy ez a törvényjavaslat is szoeiális célt szolgál, legalább kívánja szolgálni s helyesen jegyezték meg képviselőtársaim, hogy igenis erre kell törekednie. Azt kell megadóztatni, aki dolgoztat, de az is fizessen, aki dolgozik. Egyik se legyen a másiknak alárendeltje, egyik se érezze azt, hogy a másiktól csak karitatív támogatásban részesül, hanem mind a kettőnek a nemzeti gondolat jegyében kell hozzájárulnia, hogy így aztán meg tudjuk teremteni azt a nyugalmi légkört, azt a helyzetet, amely a munkást öreg éveire biztosítja. A mai törvényjavaslat ezt a tavalyi törvényt ki akarja terjeszteni az özvegyekre, amit a múlt évben minden párt követelt. Nem tudom osztani egyik képviselőtársamnak azt a felfogását, mintha ez választás előtt csak afféle kortesfogás lett volna. Ez mindenegyes embernek lelkében élt már azelőtt is (Úgy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen-) és mindenki követelte már tavaly, amikor a férfiak öregségi biztosításáról volt szó. És ez helyes, bár a nő nem járul hozzá, sőt magától értetődő is, mert ez a nő férjének élettársa, életpárja, aki vele együtt osztozkodik gondjaiban, bánatában és örömében, akinek otthoni munkája nélkül a férfinak a munkája is hiányos volna. A férfinak és a nőnek munkája egy egészet alkot és ezért, amikor a férfiról beszélünk, nem feledkezhetünk meg a nőről sem. Nagyon jogos és helyes dolog tehát, hogy a nőre is kiterjesztik ezt a biztosítást. Ezé a nőé a családi szentély, mert amikor az a munkás reggeltől-estig dolgozik és látja azt a reménytelen küzdelmet az ő megélhetéséért és sokszor ráncos homlokkal tér haza, vájjon hová jutna az ország, ha az a nő nem volna ott a családi szentélyben és az ő szorgalmával, tisztaságával, takarékosságával azt a kis viskót vagy cselédlakást nem tenné kedvessé, ha az a nő nem volna ott, aki meleg szavakkal várja haza az urát és elsimítja homlokáról a ráncokat és lelkébe melegséget, reménységet önt! Mert ahhoz kétség nem fér, hogy ez a társadalmi réteg nagy nyomorban élt és sok helyütt él ma is. Ami igazság, az igazság. Ez nem akar izgatás lenni, mert amikor mi ezt felemlítjük, nem azért tesszük, hogy két társadalmi osztályt egymással szembeállítsunk, hanem rá kell mutatnunk arra, hogy amikor ennek a társadalmi rétegnek emberségesebb megélhetést követelünk, kötelességünket véljüic teljesíteni. (Ügy van! Ügy van! balfelől és a balközépen.) Mert nem lehet azzal előállni, hogy ötvei évvel ezelőtt elég volt neki egy gúnya, vagy egy pár csizma, minek növeljük az igényeit. (Varga Béla: Akkor sem volt elég!) Nem az igényeit akarjuk növelni, hanem mint keresztény emberek és ennek a magyar nemzetnek fiai, azt követeljük, hogy a magyar nemzet minden egyes tagjának biztosíttassák az emberhez méltó megélhetés. (Úgy van! Ügy van! balfelől és a balközépen-) Ha pedig eddig nem így élt, rávezetjük erre az életre, mert ehhez az élethez munkája, áldozata révén joga van. (Ügy van! Ügy van! balfelől és a balkögepen.) Mi nem izgatunk ezzel, hanem leszögezzük a tényeket és vállaljuk azt a vádat, hogy izgatunk, amikor ezt a népet ilyen életre ráakarjuk vezetni, ilyen élethez hozzá akarjuk szoktatni. T. Ház! A gyermek a házasság virága, a család szemefénye, a nemzet jövő reménysége. A gyermek sorsa minden nemzetnek legfőbb gondja, hiszen ma azt látjuk, Tiogy statisztika statisztikát követ s mind azt mutatja, hogy minden nemzet teljes életerejével a gyermeket keresi és azt akarja támogatni. A gyermek lopja be abba a eselédlakásba a napsugarat és az a család a gyermekért küzd és dolgozik. A gyermek nevelése is a nő hivatása. A nő saját énjét, saját lelkét, saját gondolkozását ülteti át a gyermek lelkébe. Nagyobbrészt olyan lesz a gyermek is, amilyen az anya. Ha az anya szereti a hazát, ha az anya szereti Istenét, akkor a gyermek is ugyanezt fogja tenni. Hogy milyen fontos a gyermek nevelése, azt nem most fedezték fel, hiszen a bölcseség kezdete az Isten félelme, a költő is azt mondja, minden ország talpköve a tiszta erkölcs és hogy ha azt látjuk, hogy vannak még romlatlan ré-. tegek, ezt az anyának köszönhetjük. Minden tisztelet és elismerés a tantestületeinek, de mégis az az igazi nevelés, amit a gyermek otthon kap. (Ügy van! balfelől.) Hogy a nőneüs mennyi fáradságába, mennyi álmatlan^ órájába, mennyi vesződségébe kerül a nevelés, azt a képviselő urak előtt nem igen kell ismertet-