Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-44

428 Az országgyűlés képviselőházának 44. mondjam: »Parturiunt montes, et nascitur ridiculus mus«, vajúdnak a hegyek és megszületik egy nevetséges kis egérke. Ez volt az a híres Bethlen—Nagyatádi Szabó-féle földbirtokreformtörvény. A végrehajtási eljárás során mi, falun élő emberek, valósággal megdöbbentünk azon, hogy milyen lelkiismeretlenséggel, milyen könnyelműen lehet ezt a problémát kezelni. Nem akarok most már rekriminálni, hiszen 10—15 év előtti dolgokról van szó, de a járásom területén például az egyik nagybirtok leadott 100 vagy 200 katasztrális hold futóhomokot, amely terület a községtől a legtávolabbi helyen feküdt, olyan földet, amelyet a nagybirtok semmire a világon, még erdőtelepítésre sem tudott felhasználni. (Szeder Ferenc: Tökéletesen igaz!) Van a járásomban egy másik nagybirtok, egy protestáns egyházi birtok. Miután iskolafenntartással is foglalkozik, természetesen szent és sérthetetlen volt. Végül nagy kínnal kinyögtek vagy 100 katasztrális holdat kisbérletek céljaira. De mi történt? 10 év után a szerencsétlen kisbérlettulajdonosokat kimozdították, mert senki sem mondotta meg nekik, hogy csak 10 évre kapták ezt a földet. Azután 2000 katasztrális holdat bérletbe adtak az igazságügymiuisztériumnak rabgazdaság céljaira s akkor megkapták a törvény által előírt leadandó kisbérleteket, de nem ám ott a falu alatt, hanem a legmesszebb helyeken, olyan földeket, amelyeket azideig senki művelés alá nem vett, (Szeder Ferenc: Ezt csinálták másutt is!) Azt hiszem, senki sem csodáikozhatik, hogy sokan azok közül, akik itt ülnek a mi padsoraink között, odakényszerültek a túlsó oldalra. Nem tagadom, magam is a Bethlen István-féle rendszernek a legnagyobb ellenzői közé tartoztam. Mindenki tudta, hogy kell valamit csinálni és senkiben nem volt meg az elhatározás, hogy végre ezt a kérdést éles késsel, mint gordiusi csomót szétvágva, megoldja. Már-már odáig jutottunk, hogy ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit, nemcsak a falusi embereket, a földdel foglalkozó, a földből élő egyéneket, hanem ezzel foglalkoztak a napilapok, a sajtó, és majdnem azt mondhatnám, hogy pártkülönbség nélkül mindenki, ha értett hozzá, ha nem értett hozzá. En régebb idő óta ismerem már Matolcsy Mátyás t. képviselőtársunknak az »Uj élet a magyar földön« című könyvét. Meg kell állapítanom, hogy abban nagyon sok igazság van. De azt is leszögezni kívánom, hogy én a nagyibirtokok védőit, ha álláspontjuk őszinte ^ jószándékból fakad, szintén nem tudom elítélni, de amikor az ember belekeveredik a sok paragrafusnak, a sok adatnak, a sok statisztikának az útvesztőjébe, leghelyesebb, ha eloveszszük az egyszerű parasztias észjárást és azt nézzük, hogy mit is akar tulajdonképpen a nép. Nem ílZ cl lényeg itt most már, hogy jobb dolga van-e a földmívelőnek a nagybirtoknál mint cselédnek, vagy jobb dolga van-e a maga kis portáján, a maga 2—3—5 vagy 10 holdas földjén, ennek a kérdésnek eldöntését bízzuk egyedül az érdekeltekre, a földmívelőtársadalomra. Azt hiszem, nem csinálok titkot belőle, ha azt mondom, hogy ez a társadalom már döutött a sorsáról. Inkább akar a maga 2—3 vagy 5 holdas kis portáján úr lenni, mint a nagybirtokon tovább zsellérsorban élni. Ez pedig Összefügg a magyar nép mentalitásával, ezabadságszeretetével, En magam is inkább ülése 1939 október 26-án, csütörtökön. vagyok úr a magam portáján, inkább élek valamivel szűkösebb viszonyok között, mint eset leg egy nagy tisztviselői stallumban dupla fizetéssel. Ne vegyük tehát rossznéven, ha ezek a kisemberek is így akarják az ő sorsukat látni. T. Ház! Tárgyilagosan bírálva az ellenzéki hangokat, kétségtelenül meg kell állapítanom, hogy a most szőnyegen lévő törvényjavaslatnak vannak hibái. Én magam is jobban szeretném, ha a javaslatban sokkal több kategorikus imperatívuszt látnék, ha nem azt mondanánk, hogy ezt vagy azt lehet igénybe venni, hanem azt mondaná a javaslat, hogy ezt igénybe kell venni és minden körülmények között igénybe is vesszük. Nagyon jól tudom ellenben azt is, hogy az ilyen kérdések megoldását nem lőhet halogatni. Mindannyian tudjuk, hogy ha formára nézve ez a törvényjavaslat nem is kerettörvény, mégis való lényegében annak kell tekinteni, (Meskó Zoltán: Erről van szó!) és miként a legtöbb törvényjavaslatnak, ennek is az a sorsa, hogy a törvény formájánál fontosabb a lényeg, hogy milyen lesz annak végrehajtási utasítása, de még azontúl is, hogy milyen lesz a végrehajtási eljárása. Ne vegye sento se rossznéven tőlünk, -— hogy úgy mondjam — reformszellemben áthatott fiatal képviselőktől, ha ennek a javaslatnak végrehajtása során mi rajta akarjuk tartani ujjúnkat a végrehajtási eljárás vérkeringésén (Meskó Zoltán: Csak el ne nyomják a végén a vérkeringést!) és ne vegye rossznéven tőlünk a földmívelésügyi miniszter úr, hogy ha a legkisebb lanyhaságot vagy félreértést tapasztaljuk, azonnal panasszal fogunk hozzá fordulni és megkérjük, hogy ezt a törvényt az ő

; saját elgondolásának szellemében hajtsa végre. Mert a legjobb szellem, a legjobb igyekezet is kátyúba juthat a közigazgatásnak, a végrehajtóhatalomnak az omnipotenciáján és eljárásán. Meg vagyok arról győződve, hogy a földmívelésügyi miniszter úr, aki ezt a javaslatot idehozta, a legjobb indulattól volt áthatva, és mi, akik vele egy pártban vagyunk, tudjuk és ismerjük az ő jószándékait, és ezenfelül ő bírja a párt minden egyes tagjának egyéni megbecsülését és szeretetét is. Tudom, hogy ennek a javaslatnak a sorsa őrajta áll, vele bukik, és higgye el a miniszter úr, hogy mi mindannyian egy emberként állunk a háta mögött akkor, amikor ő ezt a javaslatot eredeti intencióinak értelmében maradék nélkül meg akaria valósítani. Nem csinálok titkot abból, hogy annak a2 álláspontnak vagyok híve, hogy minden egyes földmívelő magyar parasztot földhöz keli kötni. Bízom abban, hogy ha ez a nemzet még egyszer fegyvert kell, hogy fogjon határai védelmében, lett légyen az abból a célból, hogy a esonka ország határait megvédelmezze, vagy lett légyen abból a célból, hogy Nagy-Magyarország határait visszaállítsa, akkor a harcterekről hazajövő katonákat nem fogják úgy fogadni, mint ahogy bennünket fogadott 1918-ban egy destruált társadalom, amely a haza szolgálatában szerzett rendjeleket, kitüntetéseket és rendfokozatokat gallérunkról és mellünkről letépte, hanem minden egyes, a harctérről hazajövő katonát az ő saját kis földje, azon az ő kis rendes, bogárhátú, muskátlis ablakú kis háza fogja fogadni, benne pirospozsgás, egész-