Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-44

Az országgyűlés képviselőházának 44. szempontból a leendő törvény legjótékonyabb eredményét. El lehet helyezni a magyar parasztot ott, ahol a mai körülmények között különösen a legégetőbb szükség van rá és ezt a telepítési eljárás során véghez lehet vinni. Mégegyszer visszatérek magára a javaslatra, amelyet nem tartok jónak, hangsúlyozva, hogy keveset juttat, bizonytalanságot teremt, pozitívumokat nem tartalmaz, a nagy latifundiumok részére sok mentesítő tételt állít fel, aminek következtében a magyar középosztály földje lesz jobban igénybevéve, már pedig, éppen a Dunántúlra tekintve^ még nemzetpolitikai szempontból is, nem ma, vagy holnap, hanem már tegnapi telepítendő lett volna a sűrűn lakott vidékek kis magyar parasztja. E hibák kiküszöbölését esetleg a bizottságban folytatandó tárgyalások során remélem. Ebben az esetben a javaslatot el is tudnám fogadni, mai formájában azonban nem fogadom el. (Helyeslés és éljenzés balfelöl.) Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Gunde László. Elnök: Gunde László képviselő urat illeti a szó Gunde László: T. Ház! Az előttünk fekvő javaslat vitájához igen sok szónok iratkozott fel és valóban meg kell állapítani, hogy a vita színvonala megfelelt nemcsak a szőnyegen lévő fontos javaslat problémáinak, hanem a reformparlament nívójának is. Amikor pártunk egyik vezérszónoka befejezte beszédét, az elnöki hivatal egyik magasabb állású tisztviselője azzal köszöntötte őt, hogy az utolsó harminc esztendő egyik legszebb beszédét hallotta. Ebből meg kell állapítanunk, hogy alaptalanok azok a vádak, amelyek szerint a mostani parlament nívója nem felel meg a régebbi parlamentek színvonalának, sőt ellenkezőleg azt kell látnunk, hogy mind több azoknak a száma, akik valóban idevalók és akik valóban kerületük lelkéből fakadnak. Én, mint par excellence falusi, földmívelő kerület képviselője, nem vonhatom ki magam ebből a vitá^ ból, mert úgy érzem, ha csak egy kis levelet fűzök is ahhoz a Koszorúhoz, amelyet ez a javaslat a nemzet oltárára helyez, akkor is ele* get tettem törvényhozói kötelességemnek. Beszédemet egy régi, a világháborúból származó epizód elmondásával kezdem. Amikor 1916/17-ben a különböző harctereken a legjobban dúlt a világháború, volt a frontoknak egy csendes kis zuga, a déltiroli arcvonal. Itt a magas hegyekben, az égbenyúló havasokban ezidőtájt szélcsend volt és az egyik oldalon lévő magyar és tiroli osászárvadász csapatok s a másik oldalon lévő bersaglieri és alpini csapatok között mintegy csendes Treuga Dei volt: a szembenálló, küzdő felek nem akarták egymást fegyverekkel is öldökölni, hiszen elég volt az elemek elleni küzdelem, a lavinák, hógörgetegek és hózivatarok elleni harc. Ebben a szélcsendes időben a tisztikar sokszor a legénységgel iskolákat tartott, hogy mégse legyenek teljes tespedésben és tunyaságban. Ezeken az iskolázásokon sok érdekes anyag került szőnyegre. Egy ilyen iskolázás tárgya az volt, hogy a legénységet megkérdeztük: tulajdonképpen hogyan vélekednek azokról az okokról, amelyek a világháborút előidézték. Ma is előttem van egy derék tüzérem arca, amikor kijelentette, hogy ő, aki napszámos ember, aki kenyerét mindig két keze munkájával kereste meg, ettől a háborútól tulajdonképpen idegen, ülése 1930 október 26-án, csütörtökön. 427 a háború a nagy uraknak, a grófoknak, a papoknak, a tiszt uraknak a dolga, akiknek van ,mit veszteniök, de reánézve, aki két keze munkájával és napszámmal keresi meg kenyerét, az egész dolog közömbös. Engem, mint fiatal hadnagyot, aki, bár tartalékos voltam, mondhatom, elég militarista szellemben nevelkedtem, kissé meglepett — hogy mai kifejezéssel éljek — ez a kommunistaízű beszéd, de amikor a következő ember került felszólalásra, akiről tudtam, hogy egy körülbelül 20 hold földdel rendelkező gazda gyermeke, akkor ez a véleményem egyszerre eloszlott. Ez a szakaszvezető j ugyanis kijelentette, hogy neki otthon 22 hold földje van, ez a 22 hold az övé, ezt a földet tőle senki ne merje elvenni, ő tudja és meg van győződve arról, hogy neki azért kell ott a hegyekben ós havasokban harcolnia, amelyek mellékesen nem érnek annyit, mint otthon az ő földjéből egy kvadrátméter, mert itt a hegyekben fel tudja tartóztatni az ellenséget, hogy az le ne özönöljék a síkságra és ne Yegye el az őseitől örökölt birtokát. T. Ház! Ez a kis epizód egy életre eldöntötte a földbirtokról és a földbirtokpolitikáról táplált véleményemet. Amikor a háború befejezése után különböző külföldi államokban jártam tanulmányúton, mindenhol a fiatal diák lázas szorgalmával és tudásszomjával kerestem azt, hogy milyen is tulajdonképpen az illető államokban a földbirtokmegoszlás. Meg kell mondanom, t. Ház, hogy én a legideálisabbnak és a leghelyesebbnek Franciaországban találtam a földbirtokmegoszlást. Igaz, hogy ott forradalmi úton, de mégis a priori, eleve a legjobban oldották meg a földbirtokeloszlás kérdését. Nagyon jól tudjuk mindannyian, hogy Franciaországban szántóföldi nagybirtok úgyszólván elenyésző csekély számban van. Tudomásom szerint a legnagyobb szántóföldi nagybirtok 600 hektár, amely a Vilmorey André nevű magtenyésztő cég birtokában van; ez a cég meg tudta tartani ezt a birtokot minden kormányon és minden időkön keresztül, mert nemzetének és talán az egész civilizációnak halhatatlan nagy dolgot adott a növénynemesítés és növénytermelés terén. Franciaországban csupa 10—20 hektárból álló kisbirtok van és a petit paysan, a kis paraszt, a francia nemzet gerince, a francia nemzet alapja, amelyre a mindenkori francia kormányok — akár honvédelmi célból, akár azért, mert a francia frank árfolyamát kellett megmenteni — a legnagyobb mórtékben számíthattak; ez a kis francia paraszt, vagy az a petit rentier, a francia kisember volt az, aki országát mindig naggyá tudta tenni. Hazaérkezve külföldi tanulmányútjaimról, úgy jártam, mint abban az időben a legtöbb magyar diák: ráeszméltem arra a hihetetlen sivárságra, amely itthon, hazámban akkor úrrá vált. A politikából engem csak az érdekelt, hogy itt milyen mértékben akarják a földbirtokproblémákat megoldani és mondhatom, hogy egy kis fellélegzés vált úrrá bennem, amikor Bethlen István és Nagyatádi Szabó István azóta ércbe öntött híres közfogása után megszületett az első földbirtokreformtörvény. Ha ez a törvény szegényes is volt, bíztunk benne, azt hittük, hogy talán végre gyógyírt hozott erre a régen vajúdó problémára. Milyen keserű csalódással kellett a végrehajtási eljárás során megtanulnunk, hogy mi lett ebből a kis epigon-törvénybol? Hogy Vergilius-szal, a nagy latin költővel