Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-44

Az országgyűlés képviselőházának 44. Szekfü Gyula állapította meg a »Magyar történet«-ében, hogy a trendi Magyarország ennek; a történeti feladatnak a megoldására képtelen volt. Mindössze annyi történt, hogy az 1722/23. országgyűlés 103. artikuluiSa intézkedett a bevándorlásról. Felhatalmazta a királyt arra, hogy jogában áll a római, birodalom és az örökös tartományok területéről szabad embereket hatévi adómentesség mellett az országiba hívni, a trégi birtokjogok igazolhatók vagy igaza Land ók, új adományokat azonban csak, érdemesek kaphatnak. Ebben a telepítésben a megfogyatkozott számú nemes- j ség és a magyar jobbágyság nem vehetett részt, annál inkább, kivette azonban a telepítéstbői a részét a nagybirtokososztály és többé-ke vés bbé átgondolt tervek alapján az állam. Igen t. Képviselőház! Fel kell vetnünk a kérdést, — mert a mai földkérdés gyökerei egészen ide nyiílnak vissza, — miért nem volt lehetséges az, hogy egy nagyszabású belső telepítéssel, amellyel az évtizedek óta elhagyott magyar területek ismét a magyar faj birtokába jutottak volna, magyar népességgel, magyar jobbágyokkal és magyar falvakkal telepítette volna tele a rendi Magyarország a török kezéből felszabadult területeket? Erre is a budapesti egyetem történelmi tanszékének a professzora adja meg a választ a »Magyar tÖrténet« VI. kötetének 174. és utána következő lapjain. A harcokhoz szokott magyar jobbágysággal, bizonyos függetlenségre szert tett magyar jobbágysággal szemben bizalmatlanok voltak a magyar földesurak. Azt mondották, hogy ez a jobbágyság az új földesúri fegyelembe nehezen tudott volna beletörődni, tehát elsősorban ezért kellenek az idegenek. Igen t. Képviselőház! Ez a vád a magyar paraszttal, a telepítendő magyar paraszttal szemben hányszor megismétlődött már 1722 és 1723 óta! (Matolcsy Mátyás: Ez a tragédia!) E területek etnikai elvesztésének másik oka az volt, hogy a vármegyék sem tűrték a jobbágyaiknak a megmozdulásait. A harcokból szabaduló tömegekre mint szökött jobbágyokra valóságos haj tó vadászatot tartottak és ezzel eleve lehetetlenné tették az esetleg elpusztult vidékekről származó, tehát földesúr nélkül maradt magyar jobbágyságnak az egyéni vállalkozását is, másrészt lehetetlenné tette a magyarság telepítését a jobbágyság kötött magánjogi helyzete. 1736-ban az egyik legnagyobb telepítő nagybirtokos magyar főúr, Károlyi Sándor panaszkodik, hogy: sakkor, amikor rendkívül nagy szükség volna telepesekre, ilyenek mégsem kaphatók az országban, pedig« — és erre méltóztassanak alaposan figyelni — »a felvidéki vármegyéknek annyi népük van, hogy egyetlen jobb ágy telket negyed-, sőt nyolcadrészekre is szaggatnak és az ilyen jobbágy földjéről igen szegényesen élhet, sőt nyári hónapokban más Vármegyékben kénytelen megkeresni mindennapi kenyerét is.« A jobbágyság »gazdaságosabb« eloszlása, a magyar telepítés tehát megakadt, felborult azon, hogy a rendi állam és a rendi államnak legfontosabb tényezői, a vármegyék és a földesurak rövidlátó telepítési politikát folytattak, * nem tudták szabaddá tenni, nem tudták lehetővé tenni az Alföld északi vonalán összezsúfolódott magyarságnak a régi magyar területekre való visszaáramlását. Igen t. Képviselőház! Ennek az eredméülése 1939 október 26-án, csütörtökön. 417 nye azután az lett, hogy idegeneket kellett az országba hozni. A kisebbségi kérdésben a legkorrektebb és a legkomolyabb álláspontot foglaljuk el, ezért azokban, amiket ezután kívánok mondani, egyetlen olyan gondolat, egyetlen érzés sincs, amelyik a betelepített iaegenfajtájú elemekkel szembeállítana bennünket; tisztára mint történelmi tényt állapítjuk meg, történetileg kívánjuk végigvezetni, hogy a magyarság hogyan kitt hontalanná és hogyan lett proletárrá az országában. (Ügy van! balfelöl.) Magyarok helyett 1712-ben megindul a németországi telepítés. 14.000 sváb és svájci telepessel megindul a Délvidéknek a betelepítése. 1715-tői 172íHg, öt esztendő alatt 230 új falunak az alapjait vetették meg a Délvidéken, (Matolcsy Mátyás; Ez a telepítés!) a XVIII. század végéig pedig a Dunántúlon 40, a Duna-Tisza közén 137, a Tiszántúlon az Aldunáig 738, a Szerémségben és a nyugati részekben 129, összesen tehát 1044 mérnöki tervek alapján elhelyezett és megépült falut teremtettek elő a töröktől elpusztított magyar vidéken, (vitéz Baky László: Ezt nyögjük ma is!) Ezekben a telepítésekben rendkívüli anyagi áldozatot hoztak a földesurak is, de rendkívüli anyagi áldozatot hozott a kamara is. Ha a telepítések mérlegéről beszélünk, akkor világosan kell látnunk azt, hogy éppen azokon a kisebbségi területeinken, amelyek ma igen sokszor gondot okoznak a kormányzatnak, — jóllehet meg vagyok arról győződve és tapasztalatból állíthatom, hogy ezeknek a területeknek a németsége legnagyobb százalékban hű a hazájához és ahhoz a földhöz, amely századokon keresztül békés és boldog megélhetést adott a számukra — mondom, mégis világosan kell látnunk, hogy az elpusztult magyar vidékek helyére hogy települnek be a legjobb földekre, a piac, a későbbi forgalom szempontjából legfontosabb helyekre az idegenek. Nagybirtokosainknak köszönhetjük e századokban a következő nevezetesebb településeket, nem számítva a budai hegyeknek régi sváb településeit. 1692-ben a Majthényiak Pilisvörösvárt, 1718-ban Zichy Péter Budakeszit, 1701-ben a Jezsuita rend Törökbálintot, a Bádayak Dunaharasztit, Savoyai Jenő 1706-ban a csepeli falvakat és Budafokot, több család pedig Tétényt és Torbágyot telepítette s ugyanekkor Buda és Pest környékén óriási birtokáldozatokkal több mint 50 esztendőn keresztül folyt a telepítés. ÍAz elnöki széket vitéz Bobory György foglalja el.) Soroksárt, Örkényt és Gödöllőt Grassalkovich Antal telepíti. Hartát 1723-ban Eáday Pál, (Egy hang balfelöl: Jó ezt tudni!) a Vérteshegység falvait 1720-tól kezdve az Esterházyak, a Zichyek, a jezsuiták és a pálosok, a bakonyi német falvakat ugyancsak az Esterházyak és a Zichyek, Tatát, Komárom német falvait, Tolna egy részét ugyancsak az Esterházyak telepítik be Elzászból és "Wurtzburg környékéről behozott németekkel. Tolna, Bakony és Somogy elpusztult ősi magyar falvait, a legkitűnőbb dunántúli földeket, megkapják dotációként a győztes hadvezérek, Savoyai Jenő és Veteráni tábornok III. Károlytól, ők kapják Béllye, Dárda, Devecser