Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-28

30 Az országgyűlés képviselőházának hetet kell befizetnie, amikorra eléri a járadéknak azt a magasságát, amelyet az ipari munkás — mindig hangsúlyozom, az első bérosztályban, tehát 1 pengős napibér mellett — 800 heti járadék befizetésénél elér. T. Képviselőház! Nem újkeletű az előttem, hogy az egész munkásbiztosítás konstrukcióját nem elaprózva es szétszórva kell megvalósítani, hanem egységesen. Én tudom azt, hogy egy olyan különálló intézmény, mint az Országos Mezőgazdasági Biztosító Intézet, nem tudja nyújtani azt, amit a már szervesen kiépített Társadalombiztosító Intézet tud nyújtani tagjainak. Bármilyen jószándéka van is a földmívelésügyi miniszter úrnak, szétforgácsolva nem tudja nyújtani a szociálpolitikai intézményeknél azt, amit az egész szociálpolitikánkat egységesítve nyújtani tudna. Feltéve, hogy megvalósul a betegségbiztosítás, amiben bátor vagyok kételkedni azok után a szomorú tapasztalatok után, amelyek ezen a téren már jelentkeztek számomra — a betegségellátás nehézségeivel fogunk találkozni, még ha anyagi fedezet lesz is. Látom ezeket a nehézségeket, amelyek a gyakorlati életbe való kresztülviteinél a szolgáltatások terén jelentkezni fognak, látom, mert magam is dolgoztam munkásbiztosító intézetnél és nemcsak tanulmányaim alapján, hanem ebből kifolyólag is jutottam arra a következtetésre, hogy egész szociálpolitikánkat, tehát az etermészetű betegség, baleset, öregség, rokkantság biztosítási intézményeinket egységesíteni kell. Most is szomorúan gondolok azokra a herce-hurcákra, amelyek az egyes miniszterek között a mezőgazdasági munkások szociális biztosítása körül lefolytak. Emlékszem Vass József volt népjóléti miniszterre, aki jószándékkal egyformán akarta megcsinálni a mezőgazdasági és ipari munkások biztosítását és ismerem azt a küzdelmet, amelyet a földmívelésügyi kormányzat folytatott ez ellen a gondolat ellen, mert talán presztízskérdést csinált abból, hogy a mezőgazdasági ^ munkások szociálpolitikai védelme, az ő hatáskörébe és ne az arra illetékes miniszter hatáskörébe tartozzék. Változatlanul az az álláspontom és nagyon szeretném, ha a miniszter úr hajlana a felé az álláspont felé, hogy az ország jól felfogott érdeke a mezőgazdasági munkások szociálpolitikai védelmének kiépítése betegség, baleset esetére, az öregségi, rokkantsági biztosítás ; a mai idők követelményeinek megfelelően, bármilyen anyagi áldozatba kerüljön is; de méltóztassék miniszter úr ezt a többi társadalombiztosítási ágazattal szerves egységben megcsinálni, mert sokkal kiadósabban, olcsóbban lehet szolgálni a széles néprétegek érdekét, mint mai elszigetelt állapotában, ahogyan van, úgyhogy például nem tudom mi oknál fogva, ismétlem, talán a matematikusok elszámítása miatt, kevesebb szolgáltatást nyújt ez az intézmény ugyanazért az összefért, mint amennyit a Társadalombiztosító nyújt. Amikor a képviselőiház ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, mindig itt leszek, hogy ezt a gondolatot támogassam és ha most ezt részletesebben taglaltam is, ezt csak azért tettem, hogy a miniszter úr figyelmét kissé intenzívebben ráirányítsam ezekre a kérdésekre, mert megengedhetetlennek tartom, hogy amíg- az ország társadalmának egyik része szociálpolitikai téren mégis valamennyire el van látva, addig a másik oldalon a mezőgazdasági munkásság, 28* ülése 1939 szeptember 21-én, csütörtökön. a mezőgazdasági proletárság, tehát a legnyomorultabb társadalmi réteg, teljes szociálpolitikai elhagyatottságban él. Ebből következik az én okfejtésem alapján, hogy ezt a javaslatot, amely az 1938 :XII. te. folytatása, vérszegény javaslatnak tartom. Igaz, hogy ha valaki soha életében nem kapott négy pengőt, az örül annak, ha négy pengőt zsebre tehet, de a szociálpolitikai alkotásokat nem ebből a szempontból kell nézni és nagy naivitásra vall az a felfogás, amely ezt a szempontot akarja ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban kidomborítani. A szociálpolitikai törvényalkotásoknak az a céljuk, hogy az elhagyott rétegeket felemeljük, támogassuk, körülbástyázzuk, egészségügyi és más szempontokból. Ha ebből a szempontból nézzük ezt a törvényjavaslatot, akkor mindjárt más véleményünk van az ennek a javaslatnak alapján történt szolgáltatásokról. A javaslat négy pengő havi járadékot ad egy 60 éves öregasszonynak, aki a munkából kivénhedt, aki elvesztette férjét, akinek nincs hozzátartozója, akire támaszkodhatnék. (Czermann Antal: Miért ne lennel Ott vannak a gyermekek!) Négy pengő havi_ járadék napi 13 fillért jelent, Méltóztassék elképzelni, hogy mit jelent 13 fillért naponta egy embernek. Méltóztassék elképzelni, mit jelentenek ezek a majdan kifizetendő összegek, amelyek 30—40 év után válnak esedékessé s amelyek a 10 pengőt sem érik el, amelyek tehát számiba sem jöhetnek abból a szemuontból, (hogy ezekből az összegekből tengethessék valahogyan nyomorult életüket. Kissé magasabbra kell emelkedni szociálpolitikai alkotásainknál és minden áldozatot meg kell hozni a magyar mezőgazdasági munkásság és proletárság érdekében, hogy annak szociálpolitikai ellátása emberiesebb legven. Tudom, hogy a földmívelésügyi miniszter úr is azt mondja, amit az előadó úr is mondott, hogy nincs anyagi fedezet. Szociálpolitikai törvényalkotásaink során mindig ezzel az ellenvetéssel találkoztam, sőt annakidején a szociálpolitikai törvényalkotások kezdeti korszakában más véleményekkel is találkoztunk, amelyek azonban az idők folyamán lassanként lecsiszolódtak. Ma mindenki veri a mellét, hogy szociálisan gondolkozik, ma nincs olyan ember, aki ezzel a gondolattal szembeszállna, mindenki védelmére kel a szegény embereknek, a nyomorultaknak és az elhagyottaknak. Ma nincs olyan ember, aki ezzel ellenkező álláspontot foglalna el, de a kérdés valahogyan nem akar dűlőre jutni, ezt a mélyről fakadó szociális érzést nem akarják a gyakorlati életben alkalmazni. Így van ez a mezőgazdasági munkásokkal kapcsolatban is. Szociális érzésben nincs hiány, de azt mondják, nincs pénz. Én, aki tudom, hogy milyen életet élnek a mezőgazdasági munkások és aki tudom azt is, hogy milyen társadalmi értéket jelent a magyar mezőgazdasági munkásság mindenféle szempontból erre az Országra nézve, nem tudok olyan anyagi áldozatot elképzelni, amelyet ennek az országnak ne kellene meghoznia ennek a társadalmi rétegnek szociálpolitikai ellátásáért. Azt az okfejtést, amelyet itt hallottunk, mindenki magáévá teheti és csak szégyennel gondolhat az ember a mezőgazdasági munkásság elhagyatottságára. Amikor^ az ipari munkásoknak különböző segélyek címén 107 millió pengőt fizetnek ki, itt körülbelül 4-5 millió pengő az az összeg, amely a 3 millió mező' gazdasági munkástömeg között megoszlik. Tu-